Ti, Páphuson nyitott, kacér
Tekintet? leányok!
Ti minket édes ízlet?
Nyilakkal öldököltök. -
Mikor levert er?nk felett
Feláll királyi széketek:
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.

Ti mézzel édesítitek,
Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
Kötésetek s virágszál. -
Kegyes Dione sz?zei!
Ez a ti martalékotok
Gyönyörködik s örömmel
Pihen bilincsetekben!

...

Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen
Végigtekintünk bájos táj felett,
Kör?lünk zsong az élet m?helye,
S napsúgár tölt el minden téreket:
Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,
De a szellem, felettek mely lebeg,
S kicsinységünknek fájó érzete
Beléolvadni vágyik és remeg.

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen
Végignézünk a milljó csillagon,
S porszem-világunk és a végtelen
Közt állva, sejtés b?varázsa von:
Nem az éj s csillag az, mi megragad,
De a szellem, mely közte tévedez,
S mint idegen s velünk mégis rokon,
A mult lelkünknek fájó kéjt szerez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,
S hullámzó árján lelkünk a hajó,
Majd játszi kedvben rózsás part el?tt,
Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:
Nem az egyes hang az, mi megragad,
De a szellem, mely mélyében beszél,
S bár félig értjük meg csak hangjait,
Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

De azt nem mondtad, ím elmondom én,
Hogy, drága n?, ha hozzám vagy közel,
Nem játszi kedved, gazdag bájaid,
Nem lelked büszke röpte bájol el.
De az a szellem, mely körüllebeg,
S egy ily világot szent egységbe hoz,
S mit éjfél, nyári nap, mit zene sz?l,
Egyszerre mindaz általárjadoz.

...

Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nékem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a t?z,
Lágy pamlagon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka f?z.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva t?lünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kíváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kivül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörny? pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újolag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar.
Elt?r, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szived veréseit,
Míg bájgy?r?ként gömböly? karod
Hullámozó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlen?l,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegy?l.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürteid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom

Szép termeted hullámalakjain,
Min?ket m?vész legszebb álma sz?l.
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hev?l.

S mid?n tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen kör?l
Folytatva a felséges képeket;

Ha istenek egébe szállanék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.

...

Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költ?ink énekelnek,
Dícséretére eped?,
Eszményi, tiszta szerelemnek.

Nem ég a legszebb láng soká,
Ha táplálékot nem találhat,
Bolond, ki cél nélkül csatáz,
Míg elfáradva összeroskad.

S ha már könyörgve porba hull
A föld ura - leány elébe,
Méltó, hogy keble édenét
Ez is legott megossza véle.

Kinek lelkéb?l már kihalt
Ez öntudatnak b?szkesége,
Nem érdemes, hogy férfiú,
Nem érdemes a lány kegyére.

S a lány szivében hogyha nincs
E szent törvénynek öntudatja,
Szeresse lánytársát, hisz azt
Eszményi tisztán imádhatja.

Csak most szeretlek még nagyon,
Mióta, lányka, már enyém vagy,
Minden csók, minden ölelés
Szivemre újabb láng gyanánt hat.

...

Kedves valál, hogy láttalak el?ször,
Hideg szemekkel büszkén nézve rám.
Ez a ridegség a valódi széphez
Legjobban illik tán, úgy gondolám.

Látálak újra, hódításra mentél.
Ragyogni hagytad itt-ott bájaid,
Mint rózsabimbó félig eltakarva
A sejtelemnek is tért hogyha nyit.

S h?tlen levék els? rideg magadhoz,
Újabb magad tett h?tlenné legott,
Hivém, hogy ez összhangzatos egésznél
Dics?bbet Isten még nem alkotott.

És meglehet, - de alkotott szerelmed,
Szeretni kezdél, s új báj önte el,
Most érte már el, óh látom, tökélyét
A báj, melyet lehelhet n?kebel.

Leraktad ékességeid magadról,
S bámulva látom n?ni bájidat,
Letörp?l a mesterség cifrasága
Melletted, óh - legszebb te vagy magad.

S ha bírlak is, leányka, mindenest?l,
Minden kecsed még mindíg új nekem,
Egyenkint kell mindannyiszor kivívnom
És minden engedmény új kegyelem.

Minden mosolyban, szóban, pillanatban
Kegyed egész világa benne van,
S mégis, ha csókolsz, átkarolsz ezerszer,
Ezerszer gy?ztesnek hiszem magam.

...

Sokszor meggyötörtelek hiába,
S fájó kéjjel lestem könnyedet,
Ámde még Istent is káromoljuk
És szívünk mégis hozzá vezet.
Megbocsájtál, n?, te is, te hajlál
Els? hozzám csókkal ajkadon,
Szégyenülten és kéjt?l remegve,
Hogy bevallám, vétkezém nagyon.
Óh, de hisz, kihez nem vonz az érzelem,
Attól úgy-e, úgy-e, nem fáj semmi sem.

Sokszor bántál, n?, te is hiába,
A sors b?nét is reám vetéd, -
Aki hallott volna, azt hiendé,
Rosszabb férj nincs is már, mint tiéd,
Ámde a legkedvesebb fiúra
Is rivalgunk: hordjon a manó,
S életünket áldoznók fel érte;
Úgy-e úgy van, drága zsaroló?
Óh, hisz azt a rossz férjt hogyha érte baj,
Meghiszem, sirattad - s titkon ölt a jaj.

Megsz?kültük házi kis körünket,
Elragadt a képzelet szele
Mint hajóst révéb?l b?varázzsal
Vonja a tenger végetlene -
Ah, de csakhamar nyugalmat óhajt,
Azt az árva ?si t?zhelyet.
Kéjjel tér meg, mint mi visszatértünk.
Legszebb a nap kis házunk felett
Mert ha nem tündérhon is, melyet lakunk,
Benne ketten, úgy-e, mégis elvagyunk.

Elvonult a felleg, felsüt a nap,
Szép világ van, boldogság megint,
Kedvesebb még a múló borúra,
S életünkkel gazdálkodni int.
Nem maradt szivünkbe rejtve fullánk,
Mely érzést öl, s mérget gyüjtve vár,
Mindenik kinos perc száz gyönyörtelt
Órával van kárpótolva már -
Minden percért százszor áldjon istenem,
Gyermekimnek anyja, szépem, kedvesem!

...