A poéta estéje…

Mint vérvörös uszály, úszik esteledés... látóhatár felé,
Szép színeket bocsát ki, de látszik, örömét ebben nem lelé.
Mindenféle árnyalatra befesti a kísérő felhőket,
És kifesti az éjszakai viharos mulatságra őket.

Íróasztalomon van nekem, egy régi töltőtollam,
Benne vérvörös a tinta, mivel betűket rajzoltam.
Vérvörös tintával írtam hazafias és szerelmes verseket,
Mikor kész lettem, gyönyörködve, rögtön archiváltam is ezeket.

Ahogy az uszály felettem elhalad, úgy változik meg minden
Már nem is látom sötétben, nekem már a látóhatár sincsen…
A felhő eltakarják a csillagfény koszorút, így nem látom.
A hold is elbújik, hogy nem világít nekem azt igen bánom.

Szél nincs, csak ülök a nyitott ablaknál, stílusosan kell írnom,
Előveszem kalamárist, lúdtollam, ezeket nagyon bírom.
A lúdtollam szárnyaló gondolatok születéséhez engem segít,
Tenta meg, ahogy pacázik és a betűk megfaragását… kiékít.

Kinézve ablakon, keresem az iránymutató sarkcsillagot,
De az a sok fránya felhő, már felvette a zord, vihar-alakot.
Közben megjöttek az estéli, nemes és építő gondolatok,
Neki is állok verset írni, mert ezek nekem parancsolatok.

Vecsés, 2015. július 28. – Kustra Ferenc József

...

Szellő se mozdul,
Fán, fakult levélke lóg.
Hervadó élet.
*
Halálát sírom
Tarka-virágos rétnek.
Kókadt pipacsok.
*
Lombhullatóként,
Fák növelik az avart.
Puha lépések.
*
Költöző madár
Jegyet vált és szárnyra kél.
Itten csak fázna.
*
Kutya bundája,
Elkezd megvastagodni.
Melegen-tartó.
*
Nap nem süt már úgy,
Mint kinn a réten, régen.
Nem kell napernyő.
*
Csak átváltoznak
Levelek. Színesednek.
Ezerféle szín.
*
Ritkás levelek
Kontúrja földön. Árnyak.
Harmat felszárad.
*
Eső jön, széllel,
Mi kerget falevelet.
Sárosak utak.
*
Szélpapa zenél
Villanydrót-gitár húron.
A hűvöst söpri.
*
Szárnyait, meleg
Már, hóna alá csapta.
Hűvös hajnalok.
*
Fenyő ágai
Csak lengedeznek, zölden.
Sok a pókháló!
*
Szikrázik a fény,
Hűlt avar borít földet.
Térdre esik táj.
*
A melengető
Nap sugara, már bágyadt.
Érzi lehűlést.
*
Nap, koraesti
Fák bíbor ékessége.
Száradt levelek.
*
Könnyű szél markol,
Őszibarackfa ágat!
Lehullott gyümölcs…
*
A pókhálók már
Lakatlanok, de légy sincs.
Érett szilvafürt.
*
Szilva és szőlő,
Finom, szedegetni jó.
Rozsdásodó zöld…
*
Szőlőlevélen
Döngicsélnek darazsak.
Szüretidő van.
*
Lehulló alkony,
Hordó dongák konganak.
Must is forrni kezd.
*
Kis esőcseppek
Hullanak le az égből.
Földi helyükre.
*
Fecskék és gólyák,
Már hosszú úton vannak.
Mind visszajönnek.
*
Szél pengeti a
Múlás végső zenéjét.
Viharos dallam.

Vecsés, 2015. augusztus 10. – Kustra Ferenc József- íródott: eredeti Basho féle stílusban…
(3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!)

...

Egy
Majom
A másik
Három társa.
Verekszenek is.
*
Két
Kicsi
Elefánt,
Árválkodik.
Nagyot… lelőtték!
*
Egy
Fészek
Otthona
Több fecskének.
Még, most jöttek meg!
*
Mi
Kincsed
Van, neked?
Szeretet, vagy
Oly’ mély gyűlölet?
*
Be
Fedte
Világunk…
A zúzmara.
Minden, csak jeges…
*
Még
Élek,
Érzek is!
Nyitott szemmel,
Mindent meghallok…

Vecsés, 2017. április 7. - Kustra Ferenc József

...

Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

...

A poéta munkaeszköze…

(Bokorrímes csokorban)
Gondom, hogy kinek írhatnék, közben meg pengetül a lélekhúrom,
Miközben kimegyek, a konyhába lantomat magam után húzom…
Leülök, és csak magamnak játszom el az örömöm és bánatom.

Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.

Nagy szeretettel szemlélem régi társamat, a ceruzacsonkom,
Pici lett már, éppen alig bírom megfogni, pedig nincs nagy markom…
Ő a társam, ő önti rímekbe és versbe a mondanivalóm.

Olvasónk majd, bízzunk, hogy élvezetében a dallamon szánkázik,
Olvasás közben meg a lelke is él, meg talán ki is csírázik…
Ha ő is poéta, akkor eszébe juthatna, hogy nem káprázik.

(Anaforás, belső rímes)
A költő hallgat, és menetrendszerűen ír,
A költő hallgat, és ha baj van, akkor sem sír…
A költő hallgat, ír, mert ő nem egy hős-mártír.

(Anaforás, belső rímes)
Ahogy esteledik, meg is gyújtom, égjen a pici gyertyacsonkom,
Ahogy esteledik, megy tovább a világ, mert ég a gyertyacsonkom…
Ahogy esteledik, megyek aludni, leégett a gyertyacsonkom.

Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József

...

Ha tollad engedelmes, ujjongva fölöset írsz?
Ha témák makacsok, vagy ragyogásul elszédít,
Ha netán a nagyszerűségén az örömtől sírsz
Vagy kéregetősként versed, ajtódhoz beállít…

Ha csak egy pirinyót kinyitod a gondolatod ajtaját,
Befurakszik, elsodorja gondolatod építő árját.

Vecsés, 2013. szeptember 2. – Kustra Ferenc József

...