Kis madarat fogtam, én a tenyeremben.
Öleltem csókoltam annyira szerettem.
Jöttek más madarak szárnyukkal repesve.
De csak ? érdekelt ott a tenyerembe.

Tudtam sok madár él, szerte a világon.
Én csak rá vigyáztam, hogy ? meg ne fázzon.
Aggódtam érte mindennap remegve.
És fogva tartottam itt a tenyerembe.

Azt hittem boldog, hogy mellettem élhet.
De sorsát tönkretettem talán szegénynek.
Mert ? szomorú volt, boldogtalan nagyon.
Hisz a madár léte az, hogy szárnyalhasson.

Ekkor kinyitottam végleg a tenyerem.
Hagytam, hogy repüljön szabadon fesztelen.
S mikor elrepült megnéztem a kezem.
Láttam, hogy sír könnyezik tenyerem.

De mégis boldog voltam, mélyen itt legbelül.
Mert láttam ? is boldog azért, hogy repül.
Mikor már fönt járt magasan az égbe.
Tenyerembe esett pici búcsú könnye.

Ezután bezártam végleg tenyeremet.
Hogy örökké ?rizzem azt a kis könnycseppet.
Mert emlékét itt hagyta mélyen a szívemben.
Nem lesz soha többé madár tenyeremben.

...

Elmém átvette a Mantra.
Már nem vágyok a Havasra.
Gyopárt szedni sem kívánok.
Elhagytak a régi álmok.
Élni, élni, vagy megélni.
Kínok között heverészni.
Mily élet mely kínálkozik.
B?nös lelkem bocsájtatik.
Sorsom meglett bélyegezve.
Hátralév? életemre.
Akarsz élni? Gyarló, gyáva!
Hisz nem ez volt élted álma.
De már kés?, mint a bú.
Nem lehetsz többé hiú.
Mert életed mint csorgó patak.
Te csorgattad el, te, magad!
Mert nem akartad megélni.
Mindig csak élni, élni!
Most itt a vég, aszály.
Minden álmod tovaszáll.
De ne búsulj, mert a vég.
Méltó lesz majd, és elég.
Emlékeznek majd a szépre.
Koporsódat körbe véve.
Dicsérnek, és fölemelnek.
Hazug szóval ünnepelnek.
Engedik majd, hogy te fekve.
A sok álló közt ünnepelve.
Azzá lehetsz mi nem voltál.
Ki hiányzik, ha nem volnál.
Királyn?, és úri dáma.
Kit takar halotti palástja.
Te hallva majd a dicsér? szót.
Tudni fogod, hogy mi nem vót!
Még mosolyt csal a népek gyásza.
De ezt már többé más nem látja.

...

Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...

Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt,
akinek Michelangelo
vetett komor kriptában ágyat.

Jó volt, ha jó a durva kéz,
amely futtában dobja vissza
mit ád, míg isten félrenéz, -
s ha lelketlen pénz alamizsna.

Gondolkozott, ha gondolat
pengése dallamos szavaknak,
melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.

Imádkozott, ha szép szemek,
melyek hol rút férgek kísérnek,
hol ég felé tekintenek,
neve ima, istendícséret.

Mosolygott volna, hogyha zárt
kelyh? virág tárulni tudna
a szélnek, mely borzongva száll
fölébe és otthagyja futva.

Sírt volna, ha szívére tett
h?vös keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
az égi könny a földi sárban.

Szeretett volna, ha a g?g,
hiába gyújtott gyertyaképpen
fekete koporsó el?tt
nem virraszt magtalan szívében.

Meghalt, - s nem élt ostoba.
Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge
kezéb?l most kihullt a könyve,
amit nem olvasott soha.

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...