SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

Nem vagyok senkinek a pártolt embere,
Pedig ez a siker előfeltétele.
Még mindig igen töröm, hajtom magamat,
Állítom, hogy ez a sikeres folyamat.

Ápolgathatna már egy kicsit az élet,
Dönthetne már, hogy feladattal megméret.
Mért jó a sorsnak; éjjel-nappal kesergek,
Példánya vagyok az igazi pechesnek.

Sorsom! Tegnap lejárt a hét szűk esztendő,
Születésnapom volt, mondjuk, hogy évelő.
Ma már az ötvenkettediket taposom,
Ideje lenne változtatni nem? Sorsom…

Vecsés, 1999. május 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi mű 51 év után…

...

Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.

Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.

Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.

Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.

Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.

Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.

Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.

Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.

Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.

Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.

Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.

Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…

...

Hétköznapi pszichológia…

A gyarló ember önképét, hit éri, vagy ölelés, megrezzen,
Alig pislákoló zsarátnokom felett, korom fátyla lebben.
A zsarátnokom kormot árasztva, kicsit is világol helyén?
Élet legyen szelíd, vagy vad, érzelem lángol a tűz rejtekén…

Mennék én előre,
De nagy kérdés, merre?
Ha zsarátnokom nagy lánggá fújom,
Lesz értelme, hogy vívom a harcom?

Vecsés, 2014. február 10. - Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás

...

Hogy a megmacskásodott lábaimat kicsit járassam
Életvonatom lépcsője mellé csak úgy leugrottam…
De a korlát fogantyút elengedni egyszerűen nem tudtam,
Így aztán kényszer kapaszkodva egészségügyileg futottam!

Futottam lihegve, sínköveken botlottam, bukdácsoltam,
Elmúlt szereteteken erősen izzadva meditáltam!
Elemezgettem és úgy láttam, hogy itt nem változott semmi… gondoltam,
Életemben mindig hátrányom volt, mert én szerettem és nem molyoltam.

Szó szerint, alig van olyan ember, aki tud is szeretni,
Szó szerint, alig van, aki tud, és nem tudja kimutatni…
Szó szerint, kilencvenhat-hét százalék nem is tud szeretni!

(3 soros-zárttükrös)
Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek,
És életemben meg körülvettek a hihetetlenül szeretetlenek…
Engemet gyermekkoromban ősök, kizárólag szeretetre neveltek.

(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt,
Lecsapott az életménkű, feljött a vörös köd anyám előtt...
Negyvenhat nappal a tizennegyedik születésnapom előtt.

Családomnak vége lett! Utóbb kiderült, hogy anyám végzetesen beteg volt,
Apámnak, előttem mondta, hogy most menj el, délutánra gyere ruháidért.
Apám meg elkullogott, holott a fél ház a nevén volt,
Én meg csak néztem, hogy ő ezen eljárást ki nem kódolt...

Letaglózott semmi üressége, ami hevesen rám robbant,
Majd a falnak vágott és szeretetre vágyó lelkem ott robbant.
Közben meg szeretném hinni, hogy nem csak szeretet vesztese vagyok,
Egyszer még eljön az idő, hogy kihirdetik, a győztes én vagyok!
A pech bilincse azonban, hosszú évek alatt bizony, rég rám rohadt,
És nincs is senkim, ki nevetve kioldaná a picinyke zárakat…

Vannak kiknek a hátrányuk utóbb még az előnyük is,
De én? Immár a függöny gördülésem előtt, nem csakis!

(Senrjon)
Megmaradt a hátrányom…
Marad hátrányom, ösztönt élem....
Már ösztönöm sincs…

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

...

Sok-sok ezer csillag-fénynyaláb ringat.
Közben kicsit horkant a szél… pillanat.

Magam vagyok az érzéseimmel,
De tán’ velem fenyőfa, díszekkel…
Ablakon a Hold is bevilágít,
Benne bízok, ő talán nem ámít!

Szobában a feldíszített fenyőfánk ragyog,
Kint az este a holdfénnyel némán társalog.
Lélektavacskámon csónakázik a karácsony,
Kint a jég teljesen beállt a csatornarácson.

Élet beszennyezte jóságom tiszta tavát,
Ismeretlen angyal hallatja égi szavát…
Én meg, küzdöm magamat, egész életen át…

Karácsony van, az én boldogságom határtalan,
Ha ma véletlenül rossz lennék, az akaratlan…
Kint meg, jó nagy köd van, látom, hogy átláthatatlan…

Karácsonyunk, mint puha fészekbe, szobába begömbölyödött,
Ez bizony nagy öröm, mert úgy látom én, a fény megkettőződött…
Ma már láttam, kint a foszló pára, a fenyőfákról csöpögött…

Nincs okom a könnyekre, de térdelve is homályosan látok,
Kreálok majd valamit az életben, amit fánk alatt várok…
És lesz ott majd ajándék szeretet, vigyázva ápolgassátok!

Ma van a szent karácsony estéje, és hívőn hiszem,
A szeretet mindent legyőz, ezt majd én tovább viszem…
Szemetekben az öröm csillogását, majd őrizem…

Lehet, hogy talmi árny, ez a csillogás,
De ablakon beszólt egy angyal: nyomás,
Menj ki a kapuba, vendég jött… ki más?

Vecsés, 2015. december 1. – Kustra Ferenc József

...