Augusztus végén
Kedd regelén
Ágyam szélén
Rád gondolok én

Rád gondolok,
Mert ki másra:
Másnak nincs rám
Ilyen hatása

Mi történt a nyáron?
Szánom-bánom
De be kell látnom:
Nincsen már párom

Egyedül meg végünk,
Nem vagyunk senkik
Ha nem szeret viszont
Kit szerettünk eddig

Bár hogy is van ez
Vajon ki tudhatja
Mit gondol a lány
Ha nem is azt mutatja

Mert szemében a ridegség
Szavaiban a közöny
Heverek lába el?tt
Mint húsdarab a kövön

És ha valaki, akkor én éreztem
Mert ezer sebb?l fájtam
Amikor a régi-újat ma délután
A Szuzukiban láttam

Itt megértettem végre
Nincs már helyem
Nem kell a versem
Nem kell a testem

Itt véget ér költészetem
Eldöntöttem másnap:
Nem írok én már Nikinek
És soha senki másnak.

Talán még egy négysoros
Ennyi még belefér:
Köszönöm hogy szerethettelek
És köszönöm, hogy szerettél.

...

Hogy benned is ott lakik a csoda, ebben hinned kell minden nap!!!!
Ne hagyd, hogy bárki azt mondja, a mindenségnél kevesebb vagy!!!
A titkot egyedül csak Te tudhatod, a szíved mélyén lakó igazságot!!
Ami felszárítja a könnyeket, és meleg otthonná varázsolja az életet!!
Ne várj hát, szórd szét magad, felh?k közt Te légy a nap,
Ami a földet beragyogja, vidám mosollyal körbe fonja.

...

Évek múlásával veszed majd észre,

Mennyit is ér egy másodperc része.

Ami elmúlt, elmúlt. Kár búsulni rajta.

A jöv? év úgyis új rügyeket hajta.



Más rügyeket hajt, más képben éled,

Mint reggelenként az újuló természet,

És a harmattól mindig új er?re kapva,

Mignem végül egyszer leáldozik napja.



Ne felejts el a jelenben élni,

Mindig bizakodni, és folyton remélni,

Hidd hogy bármi jót teszel te itt,

Az valahol valakit egyszer megsegít.



?rangyalok mindig vigyázzanak rád,

Ha messzi hazában sodorna a vágy.

Emlékezz azokra kik szeretve féltek,

És hoztak oly sok áldozatot érted.



Álmodozz! és tégy azért oly sokat,

Mindig szem el?tt tartva az álmokat.

Ha el is ragad az élet gyors sodra habja,

Boldogságban teljen születésed napja.



Az évek,az évek, úgyis csak jönnek.

Nem szab határt semmi az id?nek.

Földi teherrel telt életünket rójja,

Mígnem túlsó partba vágódik hajója.

...

Szomorúan flangáltam, szakadtan a kiskésit,
szenvedtem frontálisat felismerhetetlenségig.
Százféle szelektált forma , szókimondó furja
szégyene fantomként századokik folytogatja!

Sziklának fújt a szél fáradt, száraz falatként
- Szaporán foltozz! Szólitottak fel szeret? feleim.
Szilárd felh?kre szaggattam felh?tlen szellemi fedelet
a szebb és felértékel?d?tt szabad feleknek hol...

Szívembe faragták a szerelem fantomképét
szépen fülelem a szenvedélyr?l formált elképzelését,
szállok felfelé a szokatlan aforizmáktól mosolyra
áll a szám a farodizmától így született a mottolya:

- Szeress! Ez a fontos szentül fogadd és így tovább...
szüntelenül filozofál míg a szememre fókuszál.
Ez a szokásos formalitás szakasztott forditotja
a szófordulatot szavakkal fabrikálva szorva fujja.

Szepl?n innen , féléven túl SZÍVEMFÁNKJA az üzenet
szabadid?mben százlapos szinfónia született!
Számtalanszor szemethuny néha fedd és szekiroz
amit kell szóvá tessz, szelíden egy csókót szervírozz!

Szikrákkal finomitva szakitunk trenddel, hagyománnyal
mint Sziranó vagy Fióna feln?tésszel, felel?s szabványban
szerepl? forma szerint finoman szorittom két kezét
- Nézd te szegf? illatú, szeder ajkú, százszorszép!

...

Hiányoznál


Hiányoznál, ha nem volnál,
A Szüleidet ily gyakran nem látnám,
A Szüleidet, kik Téged szívb?l
Oly nagyon, nagyon szeretnek.

A szeretettel nincsenek egyedül,
Papád, Mamád együtt érez velük.
Miel?tt születtél már vártam a napot,
Hogy fiú, vagy lány unokát kapok.

De boldogság öntötte el a szívemet,
Mikor megtudtam gyönyör? nevedet
Boglárka, - mert ez a Te neved --
Alig vártam, hogy mondhassam Neked

Oly rossz nekem, ha nem vagy velem,
Nem foghatom azt az édes kis kezed.
Ahogy telnek a napok, a hetek,
Látom mindig szebb, és okosabb leszel.

Azt kívánom, ha majd igazán nagy leszel,
Akkor is legyen nagyon boldog az életed.
Mert most boldogságban nincs hiány,
Ezért hidd el, hiányoznál, ha nem volnál.

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...