Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Éjjel az utakon a szemek csillogását láttam:
a sötétség, mely engem vett körül, egy fény-
sugarat vetett ki; az a feketeség pedig
szemükhöz volt kegyes: csillámot engedett meg
a macska szemének, a lepkének leveg?t, hogy
fényleni tudjon,
légy mozaikja, rubintszem? rovar, a sohasem
síró szemek,
a földön a szarvasbéka, könnye vér,
az erd? harcosai és foglyai, éber nép
a csaknem teljes sötétben, ahol a fény puszta
ténye
teremt különbözést.

Szemek az úton éjszaka, mint egy rímpár, az út
két oldala;
a kivilágított árnyéktengerfenék,
a sekélyekben gyüleml? villanások, a látvány
gyökérzete, indái, a törékeny csillagok szeme.
És a te szemed az árnyas, r?t szobában,
erd?szalag hatol be, változékony id? szava,
és végig a mennyezeten az erd? fényei,
fölöttünk meg a kilátó madarak és kerek szemük.
És testünkben a szeme él?knek és holtaknak, akik
közeli
ajándékot adók: a csillogást mindannyiuk szeméb?l.

...

Egy kicsit (érzem estém közelét)
megállanék az úton lemen?be,
e napnyugtában egy órát tün?dve,
édes, míg gyengéd könnyünk hullanék;
jó lenne egy órát maradni még.

Jó lenne egy kicsit maradni még,
a szerelem, hogy az ne érne véget;
az ifjúság halott bár, úgy enyészett,
meghagyta ifjú vágyát és hitét,
jó lenne egy kicsit maradni még.

Jó lenne itt maradni kicsit:
szeret?k lelke más csillagokon,
ki tudja, egyesülhet-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

Egy kicsit, hogy er?sen tartsalak,
kéz kézben, szív a h? szívhez közel
(ó, Krisztus, szomorú szók: "Válni kell!");
így, míg fény elmúlik, sötét lecsap,
egy kicsit még er?sen tartsalak.

Mikor fény és homály találkozik:
hátul tört éveink, elöl meg a
végs? álom, borzongató csoda-
még ölelnélek, édes, egy kicsit,
mikor esthomály és éj találkozik.

Jó lenne itt maradni egy kicsit;
h? földi szeret?k más csillagon,
ki tudja, egyesülnek-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

...

Megálltam itt, hol egykor rózsák nyiltak,
Hol virult hajdan ifju kikelet...
De hol most homályos megtört szemekb?l
Kisajtolt könnyek, - harmatcsepp remeg.
- Üde rózsáknak szirmai lehulltak,
A télnek átka itt is megfogant...
Elmult vágyak helyét nem jelöli semmi,
Csak egy behorpadt sivár ?szi hant.

Zuzmarás, hófehér, téli éjszakákon
Kijövök még néha fölkeresni téged...
Megfagyott szivemben a megfagyott álom
Ilyenkor ragyogva mindig ujra éled.
- Visszasirom fájva elmúlt ifjuságom,
Melyet ugy elsöpört sivár, ?szi szél...
És a behorpadt, régi, kedves hantot
Fehér hópelyhekkel födi be a tél...

1914

...

1.

Fiatalságod templomát
létemnek vadvizén láttam,
fényeddel is megáldottál
a klastromos, vakmagányban.

Lelkem vala fehér berhe,
vérem is virágzik érted,
oltárom és szent zsoltárom
két énekl? bokád, térded.

Nem kértél soha semmire
és semmit sem vártál t?lem,
maradj meg ?rl? poromig,
szívemet zörg? id?nkben.

A vadludak árnyékai
versenyt úsznak éjjel érted,
magamba áslak el?lük
életem éneke, ének!

2.

Szép vagy, mint az esti szirtek
a tengerre hajló dombokon,
a lángoló nap vízbe omlik,
szemedt?l fénylik föl homlokom.

Szép vagy, mint a Gileád völgye,
mint es? után a jázminok,
létemnek bokrán tündökölsz,
illatoddal szívem bódítod.

A szépséged oly egyszer?,
mint tudni, az élet véget ér,
mert te vagy a nap, te a tenger,
te vagy az alkony, az esti szél.

3.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt,
szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép az elmúlás.

4.

Hogyha szeretsz, ki ne teríts,
ne n?jön rajtam kikerics,
úgy szeress, hogy eleveníts,
holtomiglan te melegíts.

...

Bevezet?:

Ja...elveszett.....elveszett...


VERZE1:

Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
Nem ereszt engem, mondd "Miért kellett ezt tenned velem?!"
Mit ártottam, hol rontottam el az egészet, ezt csak te érzed...
Próbáltam veled lenni, benned hinni, mindent megtenni érted,
Egy halovány képzet sugallta, "Ne engedd el, talán mégis érett".
Volt ki helyettem mérlegelt, "Mondd azt neki, hogy: Ég Veled"
De engem szinte semmilyen szinten nem érdekel, rajtam ki nevet...
Lenézhetnek ha akarnak, ellenállok a szavaknak, leperegnek rólam,
Szótlan csenddel t?röm, ha kell nekik is elbet?z?m, mit érzek én irántad,
Szívvel-lélekkel SZERETLEK, IMÁDLAK...meghalnék, ha kérnéd...
Szerelmem vallomásaként szolgál e rémkép, Nézd!...nálam nincsen mérték...
(1:11)


REFRÉN:

Elveszett ez a történet, nem értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbálom eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillannak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, és kiutam nem találom e kirekesztett világból.
(1:35)


VERZE2:

Mondd! Miért vagy oly távol?! Miért félsz t?lem?
Szerelmem veled szemben hevesebben lángol, mint el?tte,
Amiben lehetett melletted álltam, akarva-akaratlan olyanná váltam,
Mit hihetetlennek találnak, "Mi a szándéka, ennek a srácnak?"
Intim a válasz, nincs mi ki támaszt, lassan magamba fordulok,
Egy meredek szakadék mélyére zuhanok, "Miért vagyok ilyen ostoba?"
Tudom elveszett utakon nem juthatok már, a szíved szférájába soha!
Párhuzamos jelenekben át, próbálom áthidalni az éjszakákat,
Ébren álmodom, titokban téged látlak! "Most mit csináljak?"
Ez az ösvény járhatatlan, íme pár procedúra, mi különben vár a katlan
Mi a n?i lélek vonásaira vet majd fényt, ezzel lehet sugall némi reményt.
Egyes személyeknek, miel?tt ama végtelen mélység fogságába esnek!


REFRÉN:

Elveszett ez a történet, nem értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbálom eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillannak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, és kiutam nem találom e kirekesztett világból.


VERZE3:

Kezeim között tartom mára az eszközt, tévhitekbe ne ess, meg nem szöksz!
Nálam az adu... Számomra a n?i spiritusz nyitott könyv, nyitott kapu,
Nem kételyes a megoldás, kell hogy meglásd, akár végzetes rovások árán...
T?nik szembe, ki tanul a kárán, ki nem.... aláveted magad, vagy múlsz a végtelenbe.
Szimbolikusan szinonimákba foglalom, több módon kifejthetem, bárhogyan mondhatom,
Egy ?si kínai törvény, Feng-Shui megnevezésen az emberekben él!
Nemeket állít átellenben, jellemrajzot formál, szimplán szemlélteti b?vebben,
Hogy a férfi a koordinátor, a N? elvárja, ha nem találja elpártol, más irányba...
Utána mind hiába, bármit is teszel...a szemében ezentúl egy kommersz egyén leszel!


REFRÉN:

Elveszett ez a történet? Már értem miért történhetett...
Ez velem, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egészet?!
Néha-napján próbáltam eltaszítani, elfeledni a képet, mik
Felvillantak a félhomályból, a pillanatnak élek, hol Szerelmi mámor
Borítja lelkem,köd belepte fátyol, s kiutam megtaláltam e kirekesztett világból.

...