Van egy sziget mely itt van belül
itt érzem ahogy a szív rezdül
messze vagy nagyon messze
de szívem érzi közelségedet.
Amikor látlak úgy érzem itt vagy
pedig csak kép, a technika varázsa
hogy láthatsz, és hogy láthatlak
van egy sziget ezen itt vagy.
Minden nap várom hogy lássalak
hogy mondhassam
te vagy kit eddig vártam
van egy sziget és ez te vagy.
Várom a percet azt mikor jössz
hogy az eddigi álmok onnanntól közös
hogy érezzem azt amit eddig csak láttam
hogy megkapjam amire vágytam.
Te vagy a sziget az én szigetem
mikor beszélünk a szívem egyre hevesebben ver
mikor látlak csak arra vágyom
hogy itt légy és karom össze zárjon.
Te vagy a sziget az álmom szigete
szerelmes álmom gyönyör? ligete
várlak mert szeretlek
és veled szeretném boldoggá tenni e szigetet.

...

Míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
enyhülni érzem súlyos bánatom,
mert addig a reményt feladni nem kell,
míg mást se szeretsz senkit szerelemmel.
De ha mást szeretsz s csak engemet vetsz el,
halálnál rosszabb. Ezért mondhatom:
míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
enyhülni érzem súlyos bánatom.

...

Nantes város tömlöcében
ül egy szomorú rab,

kit csak az ?r leánya,
más nem is látogat.

S?r?n meglátogatja,
visz ételt és italt.

-Sorsom fel?l mi hírlik?-
szól egy napon a rab

-Azt mondják, még ma reggel
életed megszakad.

-Ha már közel halálom,
oldozd ki láncomat!

"Márki, vajon ki ez a n??
Megmondhatnád nékem?"
A márki azt felelte: "?,
uram, a feleségem.

"Neked jobb márki mint nekem,
hogy asszonyod ilyen szép!
Ha nekem adnád, szívesen
gondvisel?je lennék."

"Ha nem vagy, uram, a király,
ezt százszor meglakolnád.
De minthogy te vagy a király,
parancsod várja szolgád."

"Márki, ne vedd zokon, hiszen
kárpótlást kapsz ezért te!
Megteszlek minden seregem
f?marsalljának érte."

"Isten veled, élj boldogul,
szívemnek szép virága!
Elhagyjuk egymást, mert az úr,
a király így kívánja."

A királyné csokrot kötött
szép liliomvirágból.
Megszagolta a márkiné,
s meghalt az illatától.

...

Van egy szem ki lát téged
Van egy lélek mi érzékeny hozzád.
Van egy szív ki megdobban érted
És van egy pici száj ki azt mondja, immádlak téged.

Szeress, mert meghalni félek
Szeress, hogy viszont imádhassalak
Szeress, mert kitudja medig élek
Szeres, mert nem akarlak elveszíteni

A világ kegyetlen hozzánk
A világ nem létezne akkor én se
A világ nagy és félelmetes
S ha meghal a föld mi is elveszünk.

Szoríts kérlek er?sen mert már csak te kellesz nékem
Szoríts er?sen, ha már ugy érzed nincs kiút
Szoríts kérlek ez már tényleg a vég.

Nem akarlak elveszíteni,ne légy ilyen
Nem akarom azt, hogy ne lássalak többé téged
Nem akarom, hogy fájdalom marja a lelkem
Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen.

De minek is írom, hisz tudod nem lesz vége sose
Mert szeretlek és te is szeretsz ezt jól tudom
Mert se nélküled se nélkülem nem tudunk élni
Mert a sors akart minket egymásnak.

Azt a gyönyör? szád sose feledem
Azt a gyönyör? pilanatot se feledem
Azt a két szép szemed nem tudom elfeledni
S azt a forró csókod sose fogom elfeledni!

Egszer?en imádlak téged,
De hogy is mondhatnám el?
Ezt már szavakba nem lehet leírni.
Olyan jó volt és szép, mint akár csak most.
Sose akarlak feledni téged!

Gyere ne várjak soká, szoríts er?sen
Gyere fogd a két kezem és élj velem boldogan
Néked adom a szívem,a lelkem az életem!
Számomra már nem kell más!

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...