Mónika, ki szívemnek az vagy, mi napfény az összes virágnak, kérlek, légy boldog, mert szüksége van rád, e Világnak. Szükség van rád, mert, Te az vagy a Leánynak, ki hordta ?t magzatként, erre a Világnak.

Angyali érintése Mindennél többet ér, s ha nem éreznéd többet, örökre elvesznél. Szerelmet, mára nem érzel már senkiért, mert Ö az, ki pótol már Mindenért.

Megadja mindazt, mire Anyaként vágyhatsz, de nem adhat Szerelmet, mit N?ként várhatsz. A Szerelem az, mit?l teljes lehet Életed, ám pont ez, mit Tagadva, éled Életed.

Próbállak Én szeretni, mert lángol Érted szívem, Te azt mondod, Menekülj, s Óvakodj T?lem. Nem tudom szívemet könnyekre cserélni, inkább szenvedek tovább, s próbálok Remélni.

Az életünk akkor szép, ha ragyog közben szívünk, he engednéd, Szerelemmel tölteném meg létünk. Jégszíved markomban tartom, mert remélem, megdobban egyszer, hisz Szerelmem morajlik, mint a Föld, s a Tenger.

Ajkad ízére Vágyom, újra, Kedvesem, minden lenne az számomra, ha érezném teljesen. Ha bármit is jelentek jéghideg szívednek, adj, kérlek csókot, bánatos szívemnek.

Jégszíved, ha markomban nem olvad fel örökre, Én Akkor is,

Szeretni foglak, Mindörökre.

...

...magáévá tesz a magányos,
kietlen álom, a hideg, üres
ágyon, ne a darabokra szaggató
napokra gondolj vissza, repülj?
repülj a nyárba , mikor
oly sok év után, kábultan,
értetlenül - szinte bután,
zuhantál egy kedves
randevúba...
ezer sugárral ünnepelt a nap,
de nem perzselt, nem égetett,
langyos, kedves szell? is érte
arcodat, meglobbantotta
ingedet...
nem tudtad mi ez, csak érezted,
valami nagyon furcsa jóság
bebugyolálja tested, nem is
értetted, nem tudtad, mire
véljed...
s a buja rengeteg kedves, sz?k
ösvényén átöleltél, majdnem
kettétörtem és megismételted
a csókot, a legels?t, mit én fogadtam
olyan meglepetten?
utóbb beszéltél róla, akkor
tudtad meg, tisztán, élesen,
hogy "én ?t szeretem, istenem,
mennyire szeretem!"...
ámultál, mint a kisgyerek,
mikor az angyal csenget,
karácsony este...
kitárul az ajtó, teljesen,
s káprázik a csillogó
csodától olyan édesen,
hogy eláll a szó...

öleltelek, illatodba mélyen
belefúrtam magam, hogy
legalább ezt el ne veszítsem,
istenem, már akkor hogy
tudta a szívem...
pedig te akkor még reméltél,
tervet készítettél, s valami
módon magadénak tudtál,
teljes biztonsággal
engemet...

aztán jöttek a kínkeservek,
félreértések és bánatok, mint
malomban megadón a búza,
?rl?dtem, lázadoztam, hittem,
nem adhatod fel ennyire könnyen,
s amiért feladod...
ma már elment t?lünk a nyár,
a szerelem még tombol és éget,
de nyomunkban egy sötét
kísértet, azt mormolva, mint
buddhista imája, egyhangún,
idegesít?, folytonos, csendes
zajjal, hogy ember, ezt feladtad,
gyenge lábon állsz az akarattal,
elfáradtál...
igen, belefáradtál, érzem, s nem
tudok tenni érted semmit, csak,
mint Magdolna, letörlöm véres
lelkedet, kiölelem bel?led a
napi rettenetet, mikor lehet,
s engeded...
illatod ma is varázsos, lényed
el?ttem tiszta, nincs titok, csak
tudom, hogy nélküled keserves,
veled lenni, állandóan, mégsem
akarok...
így a magányos álom el?tt, legalább
jelenjen meg az ösvény, hol csak
kétszer voltunk, csak a testünk
esküdött, nehéz teher akkor is,
ha nem mondatott ki szó...
szeretlek, mint egy beteg
gyereket, lesántult cicát,
mint a soha ? kedvesemet,
szívemben forró széndarabok
parázslanak némán, s ha nagyon
éget,vizet neki...
de fölparázslik újra, s apellálok
az úrra, vegyen el t?lem, mert
úgy szeretni vétek, hogy tudjuk
mindketten, mindkett?nket éget,
csak egy balga "nem lehet" az
akadály...
ha ember kett?sen él, bicsaklik
a lelke, fázik és csak egy csöpp
melegre vágyik, ölelésre, szóra,
mindenféle, csillámos csuda jóra,
de azt az ember csak attól az
egyt?l kaphatja meg...
átok már rajtunk
vágy, szerelem,
szabad szívvel,
szürkén és érdesen,
de biztos talajjal -

így kellene...

...

Csendes az éj, nyugszik a táj
felettem repked egy kismadár
kék az ég s a nap ragyog
végre nyár van s boldog vagyok.

Még kék az ég, a nap nem ragyog
levelek hullnak de vidám vagyok
lehetne kicsit melegebb,
nézd az es? is eleredt.

Szürke az ég, s a nap sincs fenn már,
fehér pelyhek hullnak alá,
hideg van s vacogok
boldog én már nem vagyok.

Olvad a hó, s az ég is tisztul
testemben a szikra is lángra gyúl
nem fázok én, nem vacogok,
igen ismét boldog vagyok.

...

Egy cigarettával fekszem némán a sötétben,
Elgondolkodván a sors kegyeiben.
A legszebb öröm, hogy a kezembe adott,
Mikor meglátlak, szívembe fény ragyog.
Gyomromban ezer pillangó,
És csak annyit mondok: hello!
Legbelül tudom, hogy csak játszol,
De nem szólok, semmit csókollak százszor,
Néha ellöknélek magamtól, de nem teszem
Mert érzem, hogy ezt nem tehetem,
A cigarettát lassan beoltom,
És könnyes szemekkel alszom el,
Várom, milyen lesz a holnapom.

...

Te öröm, vigasz, lángoló szerelem.
Te éltet? fény, remény kellesz nekem.
Múltam várakozás,
Jelenem vágyakozás.
Tiszta lelkem h?ségét csak Neked ?rzöm,
Érted van most a minden, jelenem s jöv?m.

...

Létezik még olyan csodás dolog,
Amit?l még a szív megdobog.
Akad még olyan furcsa érzés!
Felmerül? érdekes kérdés!

Miért érzem olyan egyedül magam?
De ha mellettem van eláll a szavam.
Hiányát mikor már alig tudom elviselni,
De mégsem akarok bel?le kiszeretni.

Hisz ? egy oly csodás teremtés!
Meg sem érdemelném szerelmét.
Nagy úr a félelem, és az ?szinteség.
Szívemet adnám a szerelméért!

Mindig, ha egy ajándékot viszek,
A mosolyát látom álom szépnek.
Többet adok egy apróka doboznál.
Vele adom a szívemb?l egy darabkát.

De er?sebb-e a barátság a szerelemnél?
Er?sebb-e a szívem a kezeimnél?
Hogy úgy öleljem át, mint egy hétköznapi barátot,
Vagy mint egy szerelmes, aki ?rzi szívében a lángot!

...