1.

Sok-sok dalt zengtem, de hiába az asszony a másé!
Énekek éneke volt. Sárba esett rongy lett.

2.

Éget a bánat, két kis lányodat úgy legyaláztad!
Hol van az én Annám? Hol van az én Lilikém?

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...

1.

Csak a csend öleljen,
szélszaggatta szavaimat
míg újrateremtem,
hadd állhassak még a senki földjén,
ha már sárban a kehely
és szétöml? vérünk
lehet csak szégyentelen.

2.

Hol van a szentség, hova t?nt,
minek lélegzetében éltem?
Fuldoklik bennem a szerelem,
szégyen minden szavam, szégyen.

Farkasordító-fekete,
nyirkos és érdes vagy, magány!
Csillaggá-dermedt szívemen
táncolgass csak nagy árny.

3.

Éva, Éva,
hová hulltál?
Éva, Éva,
falevél.
Fölkap, elejt,
játszik veled,
néz az id?,
nevetgél.

4.

Kinyíltak a hóvirágok,
hová, hová kicsi lányok?

5.

De eljön majd egyszer a pillanat,
el, mint ez a havazás,
mikor a lidérces álomból
fölébredsz,
megáll benned
a mutató,
és felismered pupilládban
hóhéromat,
szemednek szörny? ideje lesz az,
fölötted a
hold baltafokán
megárad
és eláraszt mindent
a fény.

...

VERZE 1:

Párhuzamos jelenek, hol egy színpadra szóló jelenet,
Játszódik kett?nk köztes tereken, merre jársz már? Mond meg te nekem.
Egy halovány jelképet keresve lelkem, azt súgja rejtélyes hangon:
Ordító ihletek törnek ki bel?lem, szállnak szabadon a szavakon túl,
Lelkem sötét forradalmat vív, hol széttép? szólamok színesítik világom,
Párhuzamos jeleneken át, ha kell minden gondolatban a királyfit játszom,
A törvényt áthágom, ha szükséges, EX egy ördögi önkéntes szerepet ölt,
Szintenként fordul a Föld velem, gallérom takarja arcom szüntelen
Vakít a napsugár, a fényt követem lassan a látóhatár már mögöttem,
Tovat?n? pillanatok peremén szél mossa könnyem, visszhangok köröttem,
Fülemben hallatszanak lágy kacagások, szememet igézik meg a látomások,
Felizzó süket vallomások nyugvásra várnak, hontalan vándora vagyok a világnak.

REFRÉN:

Párhuzamos jeleneken át, próbálom áthidalni az éjszakákat,
Ébren álmodom, titokban téged látlak!
Most mi tév? legyek, most mit csináljak?


VERZE 2:

Az a hely talán hol megtalálhat egy lány, csak hitvány talány,
Halványuló gondolataim fojtja el már a magány.
Bár, ha párhuzamos jeleneken át rád találok ma már,
Minden gondolatom ott megoszthatom veled,
?szinte leszek, én ?r szívedben, hol próbálom kedved,
Egek távlatába emelni, indulatos hangulatú mámort kelteni benned.
Felperzsel? szólamom remélem sosem felejted el.
Olvasva soraim szüntelen minden érzelem a magasba terel téged,
Papírra vetnék számtalan szebbnél-szebb emlék képet, de félek...
Bármit megtennék érted, a poklok-poklába is utánad szállnék,
Vigyázom rád ragyogó csillagom, a sötét éjszakákon át is álmodra találnék.

REFRÉN:

Párhuzamos jeleneken át, próbálom áthidalni az éjszakákat,
Ébren álmodom, titokban téged látlak!
Most mi tév? legyek, most mit csináljak?

...

A szívem nyugati tája még szüntelen szabadon,
Várva várom, hogy megtalálom egy végzetes napon,
A lányt, ki behálózza gondolataim, a frászt rám hozva,
Lágy hangon mondja ki csendesen: "Szeretlek kedvesem",... sosem kés?,
Annyi számtalan esély vár lelkemre, csak egy merész n?,
Kell nekem, csak rá vágyom, ki átlátja minden álmatlan valóságom,
Isteni n?re, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ?si szenvedélyek.
Ezernyi alkalom szállt már tova, múltba tekintve: "Miért voltam ostoba?!"

...

El?ttem pár emlék foszlány, hol életem legmélyebb pontján jártam,
Felidézem a pillanat kínok-kínját, mikor lelkem fogságába zártan,
Kerestem egy járatot, várva hogy meglelem a választ ott,
Azon a helyen, hol önfeledten játszhatok, nyugalmas pillanatok peremén,
Merész gondolataim, vérz? valóságba taszítva, elhantolták a reményt,
Mélybe esve zuhantam, feneketlen szakadék, mely mindent elnyelt tudatban,
Minden szempillantás egy örökkévalóság, de kiálltam a próbát.
Áthidalt érzelmek, mit végtelen megvetek ezután, mondhatom bátran,
Ráhatással a legbens? indulatokra, humán-tudatos harmóniában!

...