Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Borongó csöndben, ködös alkonyórán
Zokogva siratom meg a multamat...
Ilyenkor temetem el az ifjuságom,
Minden ábrándom, álmom, vágyamat.
Ilyenkor látom a mások boldogságát,
Ilyenkor irigylem embertársaim...
S ilyenkor kacagok örjöng?n, dühvel,
Összezúzott éltem d?re álmain.

Ilyenkor szeretnék messze elrepülni,
Az eltemetett rózsás múltba el...
És szeretnék mindent, mindent elfeledni
Egy vesztett múltat, tévedéseivel.
Ilyenkor szeretnék uj életre kelni
És sz?ni ragyogó, uj ábrándokat...
Feledni mindent és csak menni, menni,
Visszahozni vesztett álmaimat.

Ilyenkor..csöndben...ködös alkonyórán,
Sirok, kacagok, remélek, hiszek...
Temetek álmokat, ábrándot, vágyat
S múltam sírjára
Uj, friss, él? virágot viszek...

1914

...

Olyan szép az élet annak, aki boldog,
És szép az álom is, aki álmodik...
Én az életemet a vállamon hordom,
S álmoknak se látom az árnyait.

...Miért is élünk hát ily siváran, medd?n,
A vágyteli égen hol a csillagunk?...
Körültekintünk a virágos mez?kön,
Istenem! ... ujra csak egyedül vagyunk! ...

1914

...

Ifju éveimet rég elpazaroltam,
Szines álmaimat messze szerte üztem...
Vadrózsák szirmait durván letapostam,
Csak néha maradt egy, mit hajamba tüztem
-Eltünt ifjuságom tudná-e feledni?
Egy megtépett lelket tudna-e szeretni?

Egy megtépett lelket dal és álom nélkül,
Aki olyan, mint egy összetépett rózsa...
Kinek mi sem maradt multak emlékéb?l,
Csak néhány keserü, eltemetett óra.
-Eltemetett multam tudná-e feledni?
Megtért, bünös lelkem tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni simogatón, lágyan,
Fehér, liliomos, tiszta szerelemmel?
Mint mikor még üde, tiszta volt a vágyam,
Ahogy én szerettem az egész lelkemmel?
- A régi álmaim tudná-e feledni?
S a ragyogó ujat tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni jelenem, jöv?met?
Tudna-e szeretni egyedül engem?...
A megtisztult lelket, aki ujra sz?het
Sok-sok méla nótát egy uj szerelemben?
- A megírt dalokat tudná-e feledni?
S a meg nem irtakat tudná-e szeretni?...

A meg nem irtakat, amit még csak érzek,
Amelyben szinesnek látom a világot...
S azt a sima utat, amelyre most lépek,
Ahonnan Magának hozom a virágot?
- Mindent letiporva, mindent elfeledni,
Tudna-e egyedül csak engem szeretni?!...

1914

...

VERZE1:

Könnyek égetik arcom, ha a múltba tekintek.
Ne menj el kérlek, várj egy percet rám,
Nem engedlek el egyedül, utánad szállok járj
bárhol, úttalan utakon túl, hív már a végtelen távol.
Soronként borulok térdre, testem sírhantod födémére
Roskad, hol ma ordító kínhalál szaggat széjjel,
A Nap is elfordul t?lem, vérvörösen izzó szenvedéssel.
Könnyfacsaró érzés, szívem széttépik emlék képeid,
Felemészt a fájdalom, élve eléget itt engem,
Porig zúzódott valóság, kopár lelkem nyugvását már sosem lelem.

REFRÉN:

Egy mozdulat, egy kérdés, a ki nem mondott szavak,
Ébresztik bódult fikcióim bennem mik életben tartanak.
El mentél, itt hagytál, véres valóságom vesz körül végleg,
Csak egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek.

VERZE2:

Egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek,
Sivár gondolataim sínyl?d? világom végtelen mélységében égnek.
Szívem szép várát összed?lve, vérben látom, kínzó képzeteim átjárta tájon át,
Fájdalmam nyugvása ezen kín halálom, nem bírom ki már a következ? éjszakát.
Nélküled, lelkem csak érted lüktet, felfázó vénámtól minden mozdulat megsz?nhet,
De nyugtalan elmém a szívembe tép, talán utoljára léphetnék már,
Mert, ha bánatom dönt igába, vár lelkem béklyójában, egy soha napján sem oldódó zár.

REFRÉN:

Egy mozdulat, egy kérdés, a ki nem mondott szavak,
Ébresztik bódult fikcióim bennem mik életben tartanak.
El mentél, itt hagytál, véres valóságom vesz körül végleg,
Csak egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek.

...