Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

Hoztam életemben, rossz döntéseket,
Sűrűn emlegettem, az Isteneket.
Rossz döntést helyrehozni, már nem lehet,
Rossz döntésből építek emeletet.

Ember tervez, de: sorsában megírva,
Hogy mi lesz vele a továbbiakba.
Rossz döntést helyrehozni, már nem lehet,
Rossz döntésekből élem az életet.

Vecsés, 2002. szeptember 10. -Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Leszoktál-e ülni néha gondolkodni?
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?

Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?

Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?

Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?

Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?

Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?

Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.

Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?

Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?

Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.

Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?

Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?

Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.

Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?

Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.

Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.

Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.

Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.

...

(Senrjú)
A halál párja,
Életben nem véges tánc!
Élőkkel járja.
*
(HIQ)
A halál
Az élet része…
Élet ily’.
*
(HIAQ)
De egyszer mindennek
Eljön a vége emberhez…
Ez végül maradó.
***

(Senrjú)
A halál társa,
Táncolunk még, míg lehet.
Lép velünk halkan.
*
A halál árnyék,
Élet-léptek halkulnak.
Kísér mindvégig.
*
(HIQ)
Halál jön
Az élet útján...
Ez ilyen.
*
Halál szól,
Az élet némul...
Már közel.
*
(HIAQ)
De egyszer csak eljön,
A legvégső perc az úton...
És itt marad csendben.
*
Nincs mi megállítja,
Elér a csend és a zárás...
Marad: por és emlék.


Vecsés. 2025. június 1. – Siófok, 2025. június 24. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősként az élet lefogyásáról… Az első blokkot én írtam, a másodikat Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.

...

Öreg a Hold, de köröz,
A Föld körül megmérköz
A gravitációval,
Mint a köldökzsinórral.

Van nekije oly' sok arca,
Középkorban félték vala.
Ha Nap nem süti nem látszik,
Éjszaka meg előbújik.

Szép időben vigyorog,
Körülöttünk kóvályog.
Alakját megmintázták,
Létét sokszor megírták.

Éjszakai sétákon,
Amit látunk holdvilágon,
Azt láthatjuk, mit enged,
Nélküle mereszted szemed.

Van még zöld török félhold,
Nők nyakában arany félhold.
Sós kifli, mint a félhold,
Holdtölte előtti félhold.

Ember járta a felszínét,
Elvesztette a rémségét,
Lakni nem lehet rajta,
Olyan kies a tája.

Holdtölte dagályt duzzasztja,
Éjszakát fénnyel árasztja.
Szerelmesek együtt nézik,
Sátánisták együtt félik.

Innen is látni felszínét,
Árkát, völgyét és a hegyét.
Napsütésben elbujdosik,
Éjszaka meg előbújik.

Budapest, 1997. április 9. – Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia…
Bizony-bizony minden percenként egy-egy szó csak elszáll,
Ha nincs más újabb mondandó, végtelen nagy csend beáll!
A szívdobbanás, csak dübörög, válaszhiány elszáll!
*
Szó elszáll, mint a szél,
Hallgatásban süvölt a csend.
Szívhang az, ami szól.
**

Ha válaszhiány nem ad hangot, ajkam is remegve megáll.
Ha mellettem ébredsz, közben távol vagy… szó nem is szól, elszáll.
Én meg jó erősen ölelnélek, szorítanálak… csend áll.
*
Mellettem vagy talán,
Válasz nélkül szobroz a csend.
Szó bennem elhallgat.
**

Ki rab, csendben szabadságot vágy… rabság maga a boldogtalanság.
Rabságban bizony ritka a vigyor-mosolyság, nincs gátlástalanság.
Rabságban szó sem döntő, maga a némaság, szinte hangtalanság.
*
Mosoly ritka erre,
Rabság fojtogat, hang se száll.
A szabadság csak vágy.
**

Rabként vágyjuk szabadságot, erre szomjazunk,
Mert bármely börtön lehet a legnagyobb vágyunk?
Szólnánk is, de nem lehet, csend… miatta állunk!
*
Szabadság szomj éget,
Börtönné válik a vágyunk.
Némán marad a szó.
**

Csukott emberi szem tán' nem láthat csodát,
Közben, mint üldözött, átéljük csend hangját.
Léknek a csendjében, nekünk szűnik világ…
*
Csukott szem fénytelen,
Csodák csendesen elszöknek.
Csend kiált legbelül.

Vecsés, 2025. május 18.- Siófok, 2025. június 6. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek, Bosányi Alexandra Eszter azonos c. verse, mint ötletadó alapján. Gránicz Éva szerző-, és poétatársam a HIAKU -kat írta. (6 8 6)

...