Mikor felh?k jönnek az égen,
Mikor a természet er?i elszabadulnak,
Mikor már nincs új életre lehet?ség,
Én még akkor is csak Rád gondolok!

Lehet mondani bármit,
Lehet bárhogyan nézni,
Lehet bármit tenni,
Én nem teszek mást, csak Téged szeretlek!

Nem csak látomások vannak,
Nem csak szavak vannak,
Melyek úgyis elmúlnak,
Nekem itt vagy Te!

Itt vagy nekem,
ÉS ez örök legyen!
Bár Tied sosem lehetek,
Szerelmem irántad végtelen!

S ha már mindenki ellened fordul,
Én ott leszek Neked!
Ha kell, védelmezlek, óvlak,
Vagy csak egyszer?en megszorítalak!

Rám mindig számíthatsz!
Mert én érted mindent megteszek!
Ha kell, a lehetetlent is,
Ez csak a Te kívánságod!

...

Nem tudhatom,mit hoz a holnap,
Már nem remélek,sorsom már nem változhat.
Nincs már er?m újra kezdeni,változtatni,
Elfogadom a sorsomat,muszály belenyugodni.

Lázadni? - semmi értelme nincs már annak!
Beletör?dni? - igen,hogy biztonságot kapjak!
Vágyak? - eltettem a szívem legmélyére megpihenni,
Álmok? - valóra nem válhatnak,el kell hinni!

Nem tudhatom,mit hoz a holnap,
Talán még remélhetek,sorsom talán megváltozhat?
Kell,hogy legyen er?m újra kezdeni,változtatni!
Nem fogadom el a sorsomat,muszály harcolni!

Szeretni? - egész életemben csak arra vágytam!
Élni? - szerelem nélkül?vágyak nélkül?álmok nélkül?
Boldogság? - nem tudom,mit jelent,de tudom,hogy én nem lehetek!
Magány? - egyedül ezt az egyet ismerem,hiába minden,
senki nem feledteti el velem!

Nem tudhatom,mit hoz a holnap,
Talán a reményt,hogy életben maradjak!
Ha már a boldogságot sosem fogom megismerni,
Az álmaimat nem engedem soha,senkinek elvenni!

...

Hullámok ostromolta parti sziklafalak ezrei omlanak le szerte
Álmaimat óvatlanul haragos valóság mélyre süllyeszteni merte
Némely helyeken örök tél uralkodik, a zord id?t nem éli semmi túl
A nyár után vágyódnak az él?k, közben könnyek áradata földre hull

A szél már nincs köztünk már csak ott fúj, ahol becsülik még létét
Reggelente látom meghalni a jöv?m, mely jelenti létezésem végét
Nem kapok leveg?t hiába e lélegzem,de a remény megírta hozzám levelét
Benne ,boldogságban lehetek veled, csupán annyit kér adjam neki életem felét

Én akár az egészet is neki adnám, csak már láthassak t?led egy mosolyt
Ugyanis már nem bírom tovább nélküled, hiányod igazán csak most fojt
Szeretni akarlak addig míg élek,szabadítóm vagy kire várok régóta
Rád gondolok szüntelen, ott vagy elmémben akár egy édesen szép nóta

...

Hullámok ostromolta parti sziklafalak ezrei omlanak le szerte
Álmaimat óvatlanul haragos valóság mélyre süllyeszteni merte
Köd és füst uralja a vidéket nincs tanúja annak mi régen él? volt
Nem érzem a Nap melegét, emlékeim között csupán halvány folt

Zivatarok által vér árad a földre, mindent tet?t?l talpig vörösre fest
Bárhova nézek mindenhol csak reménytelenséggel megfojtott test
A szél már nincs köztünk már csak ott fúj, ahol becsülik még létét
Reggelente látom meghalni a jöv?m, mely jelenti létezésem végét

Némely helyeken örök tél uralkodik, a zord id?t nem éli semmi túl
A nyár után vágyódnak az él?k, közben könnyek áradata földre hull
Soha többé nem lesz semmi a régi, a remény megírta hozzám levelét
Benne az áll veled lehetek, csupán annyit kér adjam neki életem felét

Én akár az egészet is neki adnám, csak már láthassak t?led egy mosolyt
Ugyanis már nem bírom tovább nélküled, hiányod igazán csak most fojt
Nem kapok leveg?t hiába lélegzem, szabadítóm vagy kire várok régóta
Rád gondolok szüntelen, ott vagy elmémben akár egy édesen szép nóta

...

Köszönöm,hogy veled lehetek,
Köszönöm,hogy szerethetlek...
Köszönöm,hogy vagy nekem,
Köszönöm,hogy betöltöd az életem...
Annyira szeretlek téged,
Szavakba nem tudom kifejezni,hogy mit érzek...
Emlékszem, hogy az elején féltél kedvesem,
Picit remegve fogtad meg a két kezem...
De már tudod, hogy nincs mit?l félned,
Hisz kicsi szívem csak érted eped...
Emlékszem els? csókodra,
Mikor el?ször éreztem édes ajkadat...
Emlékszem els? ölelésedre,
Mely úgy égetett mint a t?z engemet...
Sose feledem mikor el?ször mondtad, hogy szeretsz,
Sose feledem mikor azt mondtad, hogy "Nekem te kellesz"
Imádom ahogy csókolsz engem,
Imádom mikor azt mondod, hogy szeretsz engem...
Imádom a hangod,
Imádom ajkad...
Mindent imádok benned,
Tudom, hogy melletted boldog lesz az életem...
Eszméletlenül szeretlek téged szerelmem,
S ha kell eldobnám érted az életem...
Hisz ha te meghalsz akkor meghalok én is veled,
Hisz szívünk már egybe forrt egy csodás éjjelen!

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...