Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

Az élet, amit átad, az maga a komédia,
És hiába vizsgálod, ez bizony nem vásárfia…

Nincs más lehetőséged, mint tanulj meg komédiázni,
Az élet komikus oldalán, csúszkálva leszánkázni…
*
Élet, talán vicc?
Mit számít, hogy fogjuk fel?
Amit kirótt sors!
*
Az ember tehet,
De teszi-e… eleget?
Bánja, hogy nem eleget?
*
Életcsalódás…
Mit tudsz erről, hogyan volt?
Vagy csak gondolod?
*
Bárki, még saját életében is lehet tudatlan,
Mert nem tudhatja, hogy mit intézett a tudattalan…
Ez attól függ, hogyan kezeled, amid van tudatban.

Lehetsz te szép, csúnya, szőke, fekete vagy barna,
Hogy intézed élted, akaratlan, vagy akarva?

Persze a fránya saját körülmények,
Amitől másként alakulnak létek…
Lehet, nem is tőled vannak a tétek?

Te örök komédiás! Menj csak az utadon,
Jó, ha hatökrös szekér visz tovább utakon…
Merengj a kanyarulaton, és bűntudaton.
*
Létérdek nagyon,
Tovább élni halálig.
Biz’ nem minden vicc.
*
Körülményeid,
Állnak, mint totemoszlop.
Kardoddal suhints.
*
Folyvást szerepelsz, ott az élet színpadán,
Hiszed, nem vagy függönyhúzogató talán?
*
Zenélj szájharmonikán, vagy fésűvel,
Üsd a taktust, földön a fűfésűvel.
*
Boldogság kapu
Ha nyitva van, osonj be!
Élvezd életed!
*
Úgyis, csak az lesz,
Mi sorskönyvedbe írva.
Múltban lapozhatsz!

Vecsés, 2015. december 31. –Kustra Ferenc József- Versben, senrjú -ban és 10 szavasokban…

...

(Senrjon trió)
Szerencse kell élethez…
Létben bajok vannak! Szereencse?
Élet jó vagy rossz?

Szerencséd van-e vagy nincs?
Dolgaid, hogy alakulhatnak?
Élted Jó vagy rossz?

Sokszor szerencse segít!
Nyerő lehetsz, ha segít neked…
Akkor lesz jó lét…

Vecsés, 2024. július 5. – Kustra Ferenc József

...

Filozofikusan a mozgóról és a mozdulatlanról…

(10 szavas)
Ha, minden benne van, a mozdulatban
Akkor gondolhatjuk, nem mozdulatlan?

(sedoka)
Míg mozogni tudsz,
Élj a lehetőséggel,
Mert lesz az másképpen is.

Élj teljes létet.
Ma még mozgásképes vagy,
Mi lesz holnap, nem tudod.

(3 soros-zárttükrös)
Mozogj, könnyedén, mint levél a nyári szellőben,
Amíg élsz, addig tudsz adni a világnak bőven…
Mozogj, könnyedén, mint levél a nyári szellőben.
*

(10 szavas)
A mozdulatlan tán’ nincs a mozdulatban?
A mozdulatok összefüggnek mozdulatlan?

Mozdulatlan vagy?
Nem hiszed, amíg mozogsz,
Veled is megtörténhet.

Míg mozogni bírsz,
Egyszer sem jut eszedbe,
Hogy lehetsz még képtelen.

Ha a mozgás fáj, s csillagod is kihűlt az égen.
Barátom, Te akkor se maradj, lusta és tétlen…
Ha a mozgás fáj, s csillagod is kihűlt az égen.
*

(bokorrímes)
A mozdulatlan, a mozdulat vége,
A mozgásnak is eljön lassan… vége
A mozgás is bontható a pillanatok töredékére,
A mozdulatlan rávetíthető, mozgás semmiségére.

Perc kellett máris
Indultál, most idő kell,
Mozdulatlanság közel.

Futottál, immár
Csak rakni tudod lábad,
Mozgásnak lassan vége.

Egyre lassabb minden mozdulatod, de még bírod.
Szépen, mint régen, mert a csillag is megy... kabinod.
Egyre lassabb minden mozdulatod, de még bírod.
*

(bokorrímes)
Ugyanez-e, ha a mozgó mozdulatlan,
Vagy ha, álló-mozgó mozoghatatlan?
Látjuk-e, hogy az álló mozdulatlan,
Vagy érezzük, mi van, mozdulatban…

Mozdulni nem tudsz,
Érzed, mozgás szükségét.
Még egyszer talpra állni...

Lépni csak egyet,
Érezni mozdulatot,
A mozdulatlanságban.

Hiába hideg az a csillag, tán' le is szakadt,
Az élet szép, akkor is, ha többé új nem fakadt...
Hiába hideg az a csillag, tán' le is szakadt.

Vecsés, 2017. január 2. - Szabadka, 2018. március 21. - Mórahalom, 2018. június 11. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a sedoka –kat Jurisin Szőke Margit. A 3 soros-zárttükrös -öket: Farkas Tekla.

...

Nem elég, hogy rusnya az élet,
De, jó nagy mázli is kell hozzá!
Nem rossz, ha hosszú ez az élet,
Főként a mázli segít hozzá.

Lehet, ki baklövéseket ejt, alant végzi,
Mázli nem segíti... öregséget érezze.
Ki életét, kevés hibával éli
Segíti, hogy a kaszás elkerülje?

Ha nincsen mázlid, pechedre, lesd, élet mivé lett,
De ha tetszik, ha nem, a rusnya legyőzött téged.
Ne csinálj sok zrít, mert rövid az élet.
S másoknak sem mindegy, mikor van véged.

Ügyeskedj, Te alakítsd ki remízt, hol nyugovóra térsz,
Hol nyalogathatod a sebeidet, ha megáll az ész!
Cselekedeteid legyenek jók... ne érjen utol "félsz"!
Ha mázli segíti életedet, lehetsz életművész.

Vecsés, 2013. július 19. – Kustra Ferenc József

...

Századparancsnok voltam a mély hóban…

Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…

Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!

Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!

A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…

Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!

Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.

Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!

Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…

Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…

Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…

Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?

Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…

Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.

Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…

Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.

Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…

Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?

Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?

Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.

Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!

Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.

Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….

Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.

A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?

A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.

Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…

Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?

Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!

Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József

...