Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...

A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, b?vös agát.
A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.

A csókja t?z,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba ?z,
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a h?vös sírba jó.
A csókja t?z,
titokzatos, vérforraló.

A lelke b?n
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe t?n,
hozzá anyák siralma száll,
b?sz átka és siralma száll.
A lelke b?n
és mély, akárcsak a halál.

Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem,
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.

...

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedv? felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

...

Balkonodra szállt a néma est,
Ez a nagy, bús fekete madár
S eltakarta sz?keségedet.

Gubbasztva az álmaidra vár,
Álmaidba hadd sz?jem dalom,
Minden szála arany, puha szál.

Mosolyogj, mint holdsugár a tón,
Bús szavaim fellegét feledd,
Lelkedet ma lágyan ringatom

S várom a hajnalt, n?véredet.

...

Ó asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép b?nök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagytok a megváltás és vigasság,
Ó asszonyok, ti selymes takarók,
Szép sz?nyegek, ti sz?kék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát
S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én t?letek már oly távol vagyok,

Mint a halál, ?rültség és igazság !

...