Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

...

Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.

Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…

Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!

Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.

Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.

Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…

A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!

A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.

A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.

Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.

Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!

Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?

Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…

Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…

Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...

Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Hétköznapi pszichológia… avagy a versírás lélektana.

(Bokorrímes duó)
Hiába ír szűzi kéz, hiába lágy a gondolat-melódia,
Sunyin oson, lopakodva tép, minden átrág… idő paródia…
Remény sokszor olyasmi, hogy bizony, csak kétesen csillan,
Forrását ennek kitapasztalni? Akkor honnan villan?

Lágynak tűnő melódiák, üresen konganak,
Vadóc futamok, szerencsétlenül csak bénáznak…
Ha olvasás közben veszel egy mély levegőt,
Közben érzed, ártatlan a lelked, meggyötört.
*

(Leoninus trió)
Persze lopakodva is lehetne verset írni, de minek? Egy torzszüleményt, pl. kinek?
Éreztél Te írás közben lelki fájdalmat? Kaptál-e Te mocskolódó rágalmat?
Kívánkoztál-e te már messzi fölre? Volt e benned érzés, hogy ezt akkor örökre?
Mikor egy újabb sort leírtál, mert alkotsz… éreztél olyt’: nem jó, mert ezzel hivalkodsz?

Poéta sorokat írjon és ne rágódjon!
Poéta verseljen és szavakkal csencseljen.
Poéta vezesd népet, utat mutass, szépet.

Állítják a nem javítható ’hívők’, nem gonosz a világ, csak most teret nyert a másság.
Én meg üzenem az ’hívőknek’: káosz a világ, és pusztítja emberiséget, kórság…
Az emberi társadalmaknak megvan a rendje. Így nem elintézhető: egye-fene!
*

(senrjon trió)
Bármily’ a helyzet nekem
Írnom kell! Folyvást és állandón!
Lélekfenntartó!

Lopakodva irhatok,
De azért írok, megjelenjen!
Lélekfenntartó!

Kevés a jó világban…
Alkalmazkodva jeleskedek…
Lélekfenntartó!

Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József- írtam; avagy részletek a versírás lélektanából.

...

A száj, ami egybeforrasztja a lelket… hozzá vágyat forrasztani.
A száj, ami édesebb a régebbi óbornál… jobb is fogyasztani.
A száj, mint balzsam, jól meg is erősíthet… de, nagyot árthat is.
A száj, a rúzstól szép pirosan virágzik… szebb a rózsánál is.
A száj, a szépség forrásvízébe márthat… lelkedből lakomázhat.
A száj, ami tőlem egy bíboros csókot igény szerint elvárhat…

Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott anaforásban; Hoffmann von Hoffmannswaldau, Christian (1616 – 1679) „A szájra” - c. verse átirataként. (Fordította: Mucsi Antal-Tóni)

...

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina?
Így kedves, te vagy végzet ura.
Vágyok rád, hiányzol…
Megöltél kapásból!
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina,
Lelkemet, lelked nem kívánja?
Jól látom, kidobtál,
Bohócot csináltál…
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina?
Tán’ cudar világ közbe álla'?
Szeretlek, imádlak!
Éltből'… már kizárlak.
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Vecsés, 2020. október 17. – Kustra Ferenc József – Készült: szerelmes-romantikus LIMERIK csokorban. Íródott anaforásban és versszakvégi önrímben.

...

Hős katonáink, mint az ólomkatonák állnak a vártán,
A szemük is fagyott, nem rebben a harc vagy a muszka láttán.
Kit idehívtak a „Sas” behívóval… a „mélybe”,
Az tudja, hogy lehet, biz' itt van élete vége.

Katona, magyar hős! Itt vagy a jégben, fagyban, nincsenek színek,
Itt a meleg tart életben, mit adnak neked a bajtárs szívek.
Idehoztak, hogy lőj, harcolj és ölj!
Ha muszkát látsz, úgy nehogy meghőkölj!

Rettenetes ereje van itt a hóviharnak,
Itt muszáj, csukva kell lenni a szemnek és szájnak.
Itt szúr jégcsap és fáj a hóesés,
Meglásd, haza menni milyen mesés…

Vigyázz, te ellenség! Az akna, bomba és golyók
Itt téged keresnek… ne legyen hozzád nekrológ!
Itt véres csata van, harc folyik, Te meg harcos vagy,
És ha jő a roham, akkor majd vezet főhadnagy.

Lelkedbe legyél kemény, kérlek, éld túl az egészet!
Nem önként jöttél, ne engedd, hogy vigyen az enyészet…
Vigyázz magadra a csatában, otthon vár a család és haza,
Nem szeretnék, ha helyetted levél… értesítés menne haza.

Orosz akna süvít, fütyül, lövedék zizeg,
Légy értünk jó magyar és, hogy hazamész, higgyed!
Ősszel jöttünk ide, mi dalolta a múlás dallamát,
Én kérlek, vigyázz! Ne énekeljenek rólad balladát.

Itt ez a vad, tiszta hó és jégfagyos, fehér havas orosz táj.
Nagyon hideg és zord! Figyelj oda, mert a testedbe beleváj.
Ez a szépség kirándulókat elkápráztatná! Óh! Te harcos
Te nem a táj vad szépségéért jöttél, Te vagy itt a frontharcos.

A vontató lovaknak a széna összefagyott,
Még ma zab kéne, ám az ötlet eleve halott.
Autók sem indulnak és állnak a „fél lánctalpas Botondok”,
Ilyen hidegben úgysem tudják beindítani a „bolondok”…

Fázol, harcolsz, küzdesz, hogy hazamehess,
Hogy majd otthon jó családapa lehess.
Öltözz föl, ahogy tudsz, és lőj vissza, ha lőnek,
Ne képzeld magadat a „haza megmentőnek”.

Itt a katona letérdel a jégre, céloz és lő muszkára,
Ha a rossz sorsa úgy hozza, rátapos a halottra, bajtársra.
Itt még fák is vannak, mik nem érik meg a következő telet,
Ha muszka úgy akarja, akkor repeszek szétszaggatják teret.

Ha támad az orosz, közétek lő páncéltörő ágyúval,
Jönnek a tankjaikkal, letaposnak mindent a lánctalppal.
Most csend van, élvezd a vad táj csendjének a zúgását,
De! Vigyázd a muszkát, a háború ámokfutását.

Parancs van, hogy Te innen nem mehetsz hátra…
Emlékszel, hogy milyen szép ősszel a Mátra?
Itt ki kell tartanod, jó vagy nem… a halálig!
Emlékezz, mikor otthon nyarad nyargalászik…

Most ne szólj, ne beszélj, talán bizony hallgatni a jó…
Ne add fel, készülj, bízz, hogy hazamész! Kezd esni a hó…

Vecsés, 2012. december 10. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az elesett hőseink tiszteletére!

...