A hosszú távú
Gondolkozás a siker
Legfőbb záloga.
*

A részsiker is
Lehet oly’ nagy eredmény
Mi maradandó.
*

A részsiker ne
Tegyen oly’ öntelté,
Hogy végül vesztesz!
*

Jó hosszútávra
Tekintve, szerencsével,
Sikeres leszel.
*

A siker újít
És feltölt, regenerál,
Lelket felépít.
*

Sikered legyen
Az eredmény, mi marad.
Lelked, nem apad.
*

Ha félelmed meg-
Izzaszt is, urald magad,
Vagy elvész siker...
*

Ha a sikered
A fejedbe száll, véged!
Pénzes senki vagy.
*

A sikered, ha
Fejedre száll, elveszel!
Magad számára!
*

A végső siker
Megélése jó lesz,
Ha magad maradsz.
*

Ha jő sikered,
Ne képzeld, hogy lettél...
Maradj embernek!
*

A sikeredtől
Több vagy, eredményesebb,
De ne élj vissza...
*

Sikerépítés:
Az alázatos munka
És odaadás.
*

Ha sikered a
Boldogságod alapja,
Fogd, ne engedd el.
*

Sikert elérni
Könnyebb, mint megtartani.
Az kemény munka.
*

A döntéseid
Helyességét mutatja,
Megjött sikered.
*

A siker olyan,
Mint kelt tészta, hagyni kell,
Jól megdagadni.
*

A peches ember,
Nem lehet sikeres, mert
Nincs szerencséje.
*

Élet rejtelme,
Ki lesz sikeres, ki nem.
Szerencsén múlik.
*

Siker nélkül az
Élet nem szép, nem jó, rossz.
Evakuálódsz!
*

Ki életében
Sikeres volt és boldog,
Ritka kivétel.

Vecsés, 2013. április 28. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.

...

Ránk... fölcsillan a remény, de csak átkozott csaló!
Sajnos, nagy eredmény tőle, nem igen várható!
Itt van a valóságunkban jóformán minden nap,
Vasárnapi misén is erről prédikál a pap.

(sedoka)
Miért csak ámít...
Bennünk él, felcsillan, de...
Olyan ritkán lesz való.

Becsap bennünket,
Néha villódzik s tovább
Mi csak várjuk a csodát.
*

A lelkünkben van vágy, van bússág, sok-sok elérhetetlenség,
Van hiány és szeretetlenség, ezek mind reménytelenség...

Mindig nagyon fáj,
Ha nem teljesül vagyunk,
Reményvesztettek leszünk.

Amikor a vágy
Gyötri testünk, a téboly
Kerget. Reményünk elvész.
*

Megállás nélkül küzdünk, hogy a vágyunk-reményünk teljesüljön,
Előlünk semmilyen kedvező megoldás el ne meneküljön.

Küzdünk szüntelen
Bármibe kapaszkodunk
Hogy teljesüljön vágyunk.

Fel sosem adjuk,
Azért is, csak harcolunk
Ha csepp reményt még látunk.
*

Így aztán az élet, az elérhetetlen reménységekben telik...
És ne hazudj magadnak, mert Te is így élsz... lelked, csak reménykedik.

Elérhetetlen
Reményekben ringatva
Magunk, múlik életünk.

Ábrándot űzve,
Talmi reménységekkel
Tengessük az életünk.

Vecsés, 2010. július 29. – Szabadka, 2018. március 5. – Kustra Ferenc József– a verset én írtam, alá a sedoka –kat szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A sedoka (5-7-7, 5-7-7) csokor címe: ”Néha villódzik…”

...

Egyedül, fájó, szerelmes szívvel baktatok…

(Senrjú)
Te vagy az álmom...
Erdősusogás éltet.
Némaságom van.
*
Ősvényen séta,
Közben reád gondolok.
Már csak baktatok.
*
Gondolataim
Belül, igen zajosak!
Kívül a csendem…
**

(Senrjon)
Szerencsétlen vagyok én,
Mára tudom, nem egyedül én!
Csak úgy kirúgtál!
*
Kivágtál, mint a macskát
Mikor tejes vödörbe esett.
Már nem kellettem…
*
Erdőben egyszerűség
Háza: környezet, fák árnyai.
Sehol egy kispad.
*

(3 soros-zárttükrös)
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok,
Vágyó lelkemet nem érdekli, nyugodtan utálkozhatok…
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok.

Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
De tégedet szeretlek, jó lenne most egy keszkenő…
Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
*

(Bokorrímes)
Lelkem a Te lelkedbe vágyik
Vagy lehet, hogy szíveddel játszik?
Némaságom máris elmállik!
*

(Anaforás)
Őszi széllel én dehogy beszélek össze, csak vele szemben oldalgok,
Őszben, ha itt lennél, csinálhatnánk fordítva is: én beléd karolok!
Összességében, már minden mindegy, ha ilyetén marad, hogy nem szeretsz,
Összességében úgyis már elhagytál, gondolom, már biztos mást szeretsz.
Összes vágyam pedig, hogy folytassuk, hol abba maradt, mindent összeszedsz?

Nézem, hogy az őszi szél szárnyán színes levelek repkednek,
Látom rajtuk azt is, hogy helyzetükben oly’ reménytelenek…
Ez az! Én némaságomban, a reménytelen helyzetemben baktatok,
Ez az! Nem is tudom, hogy hova megyek, most éppen fölfelé kaptatok!

A csókod kéne, a jókedved, meg, hogy szerető jelenlétedet élvezhessem!
Mi lehet ez a lelépés, remélem, nem gondolod, hogy következetességem?
*

(Anaforás, bokorrímes)
Összerezzenek, ha némaságban meghallok egy kuviksikoltást,
Összerezzenek, ha belül a lelkem megejt egy vágyó-sikoltást…
Összerezzenek, ha eszembe jut, tán’ valaki vadcsapdát kiást’?

Nézem a még zöldes rekettyésben a látvány, mintha toló kaput látnék,
Mert én most éppen arra mennék, próbában, hamar el-, és belefáradék…
Itt baktatván a lelked közelségére… meg a ringatására vágynék,
Megnyugvás nincsen, nem vagy itten, másra nem, jóleső ringtatásra vágynék.

Megfejtésem bizony nem akad,
Gondolatmenetem elakad.
Megfejtésem csak nem várható,
Megfejtéskor lelkem csápoló...
*

(Senrjú)
Fáj a szívem fáj!
Szeretlek, nemcsak immár…
A mindenem vagy!
*
(Senrjon)
Csók és jó vad ölelés,
De Te inkább hulló haraszt vagy!
A mindenem vagy!
*

Ebbe a dombi baktatásban, tiszta víz a ruhám, ez a te lelkeden szárad!
Nem vagy itt, vágyódásom meg nem enyhült… testem és lelki némaságom is fárad…
*

(Bokorrímes)
Szeretlek, imádlak,
Kedvellek, úgy vágylak,
Kerülj elő, várlak!

Vecsés, 2020. szeptember 1. – Kustra Ferenc József – szerelemről íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

Nagy remény, hogy már jöszöl, Ilon,
Remény, hogy itt leszel állandón…
Ha fogod a kezem,
Kissé vesztem eszem.
Én visszasimogatom… nagyon!

Megyek, szívem oly lágyan dobban,
Mint tavasz, ha csókot lop halkan.
Karodban pihenek,
Álmodban ott leszek.
A szerelmünk nő csillagokban.
*
Reményem, hogy végleg itt leszel,
Szeretünk majd, nagy szerelemmel.
Engedd, csókoljalak,
Meg puszilgassalak.
Boldogságban itt, velem leszel.

Hiszem, együtt leszünk míg élünk,
Szeretetben, míg napra kélünk.
Öröm, egyetértés,
Szívünknek kísértés.
Örökre Veled, míg csak leszünk.
*
Úgy vágyom már, simítson kezed,
Meg azt is, simítson a lelked…
Talán egy pár leszünk,
Ez lesz oly’ jó nekünk!
Csak rád vágyok és élni veled…

Szívemnek féltett, legszebb álma,
A lelkem titkos, édes vágya.
Én lelkem, Te lelked,
Mindig együtt veled.
Bízom benne a sors megadja!

Vecsés, 2025. június 13. – Siófok, 2025. június 14. Kustra Ferenc József- írtuk: két szerzős versnek, a beteljesüléséről LIMERIK-ben. A páratlanokat én írtam, a párosokat Gránicz Éva szerző-, és poétatársam.

...

Nyáridőben…

(Kétsorosok)
Fél-sötét árnyak csendje,
Nap, mellé süt lihegve.

(Visszatérő, belső rímpárok)
Ó, micsoda hőség, nem enyhíti csöndesség,
Micsoda felsőbbség, melegben zúg… lágy hőség.
*

Szélvihar fát dönt, (recsegve) és nem csendbe,
Halálfélelmet tuszkol… félő lelkembe.

Szép, vad ez a vihar, csodálnám, ha volna kis csöndje…
Mindenbe belemar! Jó idő tán' hívna egy sörre.
*

Tyúkok az udvarban, csendben,
Csak kapirgálnak… melegben.

Magányos kutyaházban az udvar csöndje,
Kutya elbóklászásban… Tán’ izzik szőre.
*

Szamaras kordé áll csendben,
Hajtó nézi esendően…

Szamárnak nagy a füle, lekonyulva lapátol csöndbe,
Nagy, szürke az ülepe, ácsorog két rúd közé kötve…
*

Az istállóban, trágya is csendes,
Jászolhoz kötött tehénke vemhes.

Kisborjú, még csak rugdos, a méh csöndjében,
Bár nemsokára rugdos, gazdi kertjébe…
*

Gyerek rolizik, bukik csendbe,
Erre istállószag befedte.

Homokban rolizni nem lehet, de azt igen, bukni csöndbe…
Aki ilyen mafla, mit tehet? Megy anyához esendőzve…
*

Öregen, halkul a csend,
Értelmetlen… életed?

Megérted, élted vén alkonyát? Dúdold élted dalát csöndben,
Még cukros léted dalát, pihengetve zümmögd esendően.
*

Öregen elhalkul az életed csendje,
Életbőröndöd ürül, mi… sincs már benne.

Tested már nyüzege, de a lelked még szárnyaló a csöndbe,
Jő, a vég csöndje, de nem számít, te mész a kiveszendőbe…
*

Erdőben leültünk nagy csendbe,
Én meg beszalonnáztam csendbe.

Jó egy kis séta az erdőbe, elbóklászni a személyes csöndbe,
Jó kicsit eltűnni a fák köz-be, árnyasban heverni, fa-tőbe…

Vecsés, 2019. január 21. – Kustra Ferenc József

...

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...