Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedv? felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

...

Ó asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép b?nök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagytok a megváltás és vigasság,
Ó asszonyok, ti selymes takarók,
Szép sz?nyegek, ti sz?kék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát
S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én t?letek már oly távol vagyok,

Mint a halál, ?rültség és igazság !

...

Mért nem maradtam sz?z öledben,
Szent semmiség, mér nem maradtam én még,
Terülne rám jövend?k szemfed?je,
A szivárványszínt foganó fehérség.

Nem bántanának durva színek,
Hazug igék és csontosökl? tettek,
Nem érzeném száz titkos gyászú órán,
Hogy most temetnek, engemet temetnek.

Jövend? asszonyoknak csókját
Sóvárgom olykor, nagy pillanatokban
Csillaghideg szerelm? asszonyoknak,
Kiknek szíve szívemmel összedobban.

Ha újra visszajön a lelkem,
Beteg fogantatással jön világra,
Bénává, bússá, borússá fakítja
Múltamnak árnya, kísértetes árnya.

...

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.

Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.

Egy nyári éj volt és egy nyári csók.
Édes valóság és boldog titok.

Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
Már ballagok a temet? uton.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!

...

Lelkemben áll a boldog Annabál,
Örvényl? vágyak táncoló csapatja.
Ma nincs enyészet, mélabú, halál,
Ma zászlaját a mámor fölragadja
S a szív, vert életem haló patakja
Ma megdagad száz zsongó látomással
S a szerelem mély tengerébe áthal.

Ma újra koszorút fon az öröm
És nászi fáklyát lenget a dics?ség,
S a jövend?ség kapuját töröm
S látom magam, gy?zelmek ifjú h?sét
És vár a nagy, a holdasan zeng? rét,
Hogy sírva a gyönyört?l ráfeküdjem
Alélva boldog nyáréji der?ben.

Ó szerelemnek holdja, sz?z arany,
Ó fiatalság éje, végtelenség!
Hiába sírok s áltatom magam,
A nyár és vágy elvesztek már nekem rég
S orgonahangján a sok büszke emlék
Ott zsong a távol, mély látóhatáron,
Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom.

...

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dért?l harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap der?t nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok sz?ke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak sz?ke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán sz?ke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mez?n s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!

...