Lélekből jött meditáció a lélekről…

Meg kellene tudnom ki is vagyok, bízok, a remény embere,
Hozzám, elér a dal, a szeretet, lelkem tárva fogadná be.
Célok nélküli vágyak? Itt olyan nincsen, itt… lélek tengere.

Lelkem kapuján
Térjél be... szeretetet.
Így, puszta vágy, tengere.

Ó, te szeretet!
Töltsd fel esdő lelkemet.
Csak reményem ne vesszen.
*

Oly’ különbözőek
A napjaim, van jobb és rossz!
Reménység-erő tart.

Pletyka zsivajokban
Tengetem a múló létem.
Hihetne valaki…

Ad
Erőt,
Nem elég...
Ha napom rossz,
Remény túl kevés.

Remény túl kevés
Ha napom rossz.
Nem elég...
Erőt
Ad.
*

Nincsen lelki nyugalmam, honnan is lenne,
Bőszen támadó, sok szeretet kellene.
De nincs, csak papolás! Másnak, mily’ élete?

Nincs lelki békém,
Hiányzik a szeretet.
Mondják másképp is lehet.

Lelki egyensúly,
Hát olyan is van? Mondják...
Én azt bizony nem lelem.
*

Napok, hol szelídek,
Hol pletykák taposnak földbe.
Áramló végtelen…

Saját lejtőmön kell
Lecsúsznom, élet-szánkómon.
Végesség itt nincsen!

Szít
Fájást
A pletyka,
Sárba tipor,
Lelkem szennyezi.

Lelkem szennyezi,
Sárba tipor
A pletyka,
Fájást
Szít.
*

Állandó az öröm és mérhetetlen fájdalom vegyülete,
Ami olyan, mint a hurkatöltéskor az bél, belső töltete.
Életvihar nem hagy alukálni, bántott… ember lelkülete.

Érzelem káosz
Az életem. Lelkemben
Visszatér egyensúlya?

Öröm és bánat
Létem. Békéért kiált
A kínt szenvedett lelkem.
*

Sorstársak, nézzetek!
Tanulj, utam, hogyan járom.
Végtelen fájdalom.

Én egyre tisztábban
Látok… színpadon függöny nincs!
Lelkem csak… kórista!

Csak
Kínoz
A fájás.
Immár lelkem
Néma szereplő.

Néma szereplő
Immár lelkem,
A fájás
Kínoz
Csak.
*

Nyugalom kellene és tiszta lap a mérlegtől,
De egyik sincs, így csak dúlok-fúlok a méregtől.
Lélektelenség gleccsere csúszik a tényektől...

Megnyugvást vágyok,
Ám csak csúszok lefelé
Az életem lejtőjén.

Fohászt mormolok
A lelkem nyugalmáért,
Már az ima sem segít.
*

Lelkem a végségre
Vágyik, szeretettelenül…
Vad a bénultságom!

Csendem hallgatom a
Bénultságom közepette.
Van lélekegyensúly?

Vecsés, 2010. július 30. – Szabadka, 2018. március 9. – Kustra Ferenc József – a verset és a HIAQ csokrot én írtam, a sedoka –t és a tükör apevát, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: „Immár lelkem néma szereplő”.

...

Itt az idő, lassan elfogyva, délibáb-semmivé leszek,
Pedig én igyekeztem ó, tested segítsen, rajtad legyek…
De, Te megint nem vagy kéz-közelben,
Nem vagy ölelés-vetélkedésben…
Szívem pedig hevült, csókodra szomjas,
De, nem vagy itt, pedig lelkem… jer, nógass.

(Senrjú)
Mi legyen ebbe
A cudaros helyzetbe?
Ez már őrület.
*
Nagyon is vágylak,
Jó lenne rajtad lenni.
Nagyon szeretném.
*
Sors mért ellenség,
Mért’ hitszegő az élet?
Jót nem érem meg?
*

(Septolet)
Vágylak,
Imádlak,
Élveznélek,
Kényeztetnélek.

Élet, miért genyó,
Nem jó a jó?
Minden tárgytalanul porhanyó?
*

Gyere, örvendeztess, lény az enyém,
Boldogságot kérlek, ültesd belém.
Téged beterít ‘ne életzeném.

Vecsés, 2019. október 26. –Kustra Ferenc József– írtam: erotikus jellegű esdésben…

...

Megöregedtem, időm biztos nem áll meg, gyorsacskán kihalunk… vének,
Hamvainkat szétszórják a semmibe… mit okos telefonon néznek.
Utánunk jönnek új nemzedékek, heves, bizony tudatlan világpolgárok,
Ők életet élni erővel sem tudják, ésszel se nagyon, annyira mások…

Írásban: Mi még porból lettünk és porrá is leszünk,
Ezt bizony tudomásul kell venni, van ennyi eszünk.
Hamvainkat, ha lehet, viharos szélben szórják a semmibe,
Porom nehogy egybeálljon, ha szél megáll, várjanak ízibe…

Ha elmegyek, lakásom is itt hagyom, az egy lakatlan akol,
Disznókat már rég megettük, nekem meg itt, pár egész csak, papol.
Ide még ágy sem jutott, párna meg takaró, sőt fűtés sem,
Volt szalma derékaljam, de súlyommal zúztam, van törekem…

Megvan még a régi betonvályú, de moslékot már nem abban kapom,
Csak belökik rozoga ajtón, én meg kopott lábosból nyalogatom.
Ha van benne valami darabos, szeretettel dobok egereknek,
Kik cincogva köszönik és látom szemükben, vinnének gyerekeknek…

Szakadozott ing, gatya, sarok-nélküli zokni, meg e luk, az öregségi jussom,
Így élem szeretetteljes életem, de közel-távol senki, akinek átadom.
Hosszú életem, szeretet tűzében éltem, de erre sose találtam vevőt,
Olyan meg sokat is, ki bántott, még a verseimért is… heves lélekelverőt…

Mi a fenét várhatok még én, a várva-várt megváltó halálon kívül,
Mi a francot akarhatok én még a porrá kifeküdt töreken kívül?
Félnek tőlem az egerek, de a múltkorában, egyet sikerült megsimogatni,
Jólesett ez a meleg közelség, a szeretetemből ennyit másra pazarolni…

Szeretett anya-ági nagy tanítóm, nagypapám mondta is nekem sokszor,
Öregember örüljön, hogy luk van a fenekén, hatvan fölött... sokadszor.
Szegénykém, biztos vár már, nem is váratom roppant-nagyon sokáig,
Fölmegyek, megkeresem, de nem gondolok vissza, akol-lakásig.
Az én nagypapám is az igaz nagy-szeretetű ember volt,
Így bízok, ha rálellek, a szeretetlen életem… csak volt…

Néha előfordul, csak úgy beszélgetek magammal, hangosan,
Közben kinézek deszka résein… ott vannak hallgatózóan.
Kémkednek, ellenőriznek, kínomban ezen hő-hőzők,
Közben van, hogy bosszantásukra jó hangosan röfögök…

Minek is élek még, üres disznó ólba kiverve nem valami nagy siker.
Csendben le kéne lépni, eltűnni, el sem köszönve, ez lenne nagy-kis siker!
Magány nem zavar, engem fölöttébb szeretetre neveltek,
El is indulok tán’, fiatalok, ti meg hambit egyetek…

Rájöttem, nekem nem kell feltámadás, nem lenne jó, újra ólban lakni,
Mennem kell a nagypapám után, benne tudnák szerető társra találni…

Vecsés, 2020. december 21. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

...

…az élet vonatán…

Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.

A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…

Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…

Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.

Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.

Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!

Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.

Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…

Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…

Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…

Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…

Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!

Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…

Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.

...

…az élet tengerén…

Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…

Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?

Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…

Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?

Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…

Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…

Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!

Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.

Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…

Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…

Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.

Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!

A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…

Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…

Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?

Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…

Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?

Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...

A múlt olyan, mint nézni és elmeditálni, egy villám zúzta fán,
Képzelegni, hosszan merengeni, mi minden volt a fakoronán…
Volt ott biztosan több madárfészek, kis családok nagy otthona,
Télen meg kopasz volt és a fázós varjú had, gallyat toporogta!

(Oximoron gondolatok 10 szavasban)
Monoton óraketyegés nyugalmat áraszt!
Az időm múlása, idegesít, sőt fáraszt!
*
Nagy élmény hallgatni regélőket,
Fele szavát se hidd, a mesélőknek.
*
Bús holnap kajánul vigyorgott rám, tegnap…
Megértem, megjött: mai nap.
*
(3 soros-zárttükrös)
A már múltunkba, anno beleszülettünk
Az óta meg gyűrjük oly’ peches életünk…
A már múltunkba, anno beleszülettünk.
*
((Oximoron gondolatok 10 szavasban)
A zseniális kudarcokból levonható tanulságok
Lehetnek, az előrehaladást segítő okosságok.
*
A harc, néha a túlélés folyama,
Ha, tartalmazza ember sorsa!
*
A halál árnyékába,
Az ember képtelen a folyamatosan fenntartott színjátszásra.
*

(Haiku csokor az élet menetéről…)
Erősödő szél,
Vihar, már oly’ közel.
Nyúló dübörgés.
*
Szél tépi rétek
Semmijét. Füvet kócol.
Kóró is hajlik.
*
Zúgó, kócos szél
Fésületlen lombok közt.
Erdei játék.
*
Elfeledkezés
Nincs, viharok idején.
Hűlt levegőben.
*
Sok kapaszkodó
Levél, már zsugorodik.
Szellő lefújja.
*
Villanydrót húrba
Szél beakadt, dühös lett.
Tomboló orkán.
*

(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a létünkben,
Mint házlét a malterben…

Tagadni lehet a múltat nyilvánosan, mindenki szíve-joga,
De a lelkéből kitépni nem lehet, mert ledől az életháza!
A múltat úgy ítéld, hogy még lélekben is nagyon temethetetlen,
Többet nem gondolni rá jó-nagy marhaság, mert ez így lehetetlen.

A múltunk olyan nekünk a megszületésben,
Mint alap… a házépítésben.

(3 soros-zárttükrös)
Az alapról is azt tudjuk, hogy van,
Nem látjuk, elbujt a föld-árokban…
Az alapról is azt tudjuk, hogy van.

Vajh’ alapot ház alól ki lehet bontani?
Vajh’ múltat életünkről le lehet csonkolni?
Vajh’ ha nem lenne múlt, meg lehetne foganni?

(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a létünkben,
Mint házlét a malterben…

(3 soros-zárttükrös)
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van,
Nem látni ám, mert elbujt a téglasorban…
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van.

(Anaforás, belső rímes)
Vajon… a maltert onnan ki lehet szedni?
Vajon… ha megtennénk, összedőlne a ház?
Vajon… a múltat semmisé lehet tenni?
Vajon… ha lehetne, megszűnne életmáz?

Tagadni lehet a múltat nyilvánosan, mindenki szíve-joga,
De a lelkéből kitépni nem lehet, mert ledől az életháza!

(Bokorrímes)
A múltat úgy ítéld, hogy még lélekben is nagyon temethetetlen,
Többet nem gondolni rá jó-nagy marhaság, mert ez így lehetetlen.
Mégis nagyon sokan „tagadják”, pedig ez kivitelezhetetlen.

A múltunk olyan nekünk a megszületésben,
Mint alap… a házépítésben.

(3 soros-zárttükrös)
Az alapról is azt tudjuk, hogy van,
Nem látjuk, elbujt a föld-árokban…
Az alapról is azt tudjuk, hogy van.

Vajh’ alapot ház alól ki lehet bontani?
Vajh’ múltat életünkről le lehet csonkolni?
Vajh’ ha nem lenne múlt, meg lehetne foganni?

(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a létünkben,
Mint házlét a malterben…

(3 soros-zárttükrös)
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van,
Nem látni ám, mert elbujt a téglasorban…
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van.

(Anaforás, ötszörös belső rímes)
Vajon… a házfalból maltert csak úgy, ki lehet szedni?
Vajon… a múltat semmisnek csak úgy... ki lehet tenni?

Tagadni múltat nyilvánosan, mindenki szíve-joga,
De lélekből kitépni? Végül, ledől az élet-háza...

A múltat úgy ítéld, hogy még lélekben is nagyon temethetetlen,
Többet nem gondolni rá jó-nagy marhaság, mert ez így lehetetlen.
Mégis nagyon sokan „tagadják”, pedig ez kivitelezhetetlen.

A múltat ó, ne feledjük!
A jelent, át is kell élnünk!
Jövőben lesz vajon részünk?

Vecsés, 2020. szeptember 12. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában írtam.

...