Nem tudom, hová is lett az én vonatom,
A sínekem mellett magamat baktatom…
Azt látom, hogy a sínekemen, a távolban egy üres vonat jön,
És ha, arra felszállhatnék, boldogan el is múlna a lét-közöny?

Vonszolom magányosan
Sáros sorsom, mocskosan,
Ha kapnék még egy esélyt
Nem élnék magánosan.
*

Látom a vasúti pálya szélén, sok a kopasz ágú fa,
Közben elmélázok, miért, mitől lenne ez nap más, pont ma?
Hová lett az én élt létem,
Hol van a sok fa-levelem?

Elfújta az őszi szél,
Eltűnt a sok rőt levél.
Mint a csupasz fák, árva
Lelkem egyedül zenél.
*

Mondják, ki egyszer elvetemült lesz, az is marad,
Mosakodhat bármennyit, a lelke tán' úgy marad?
Én nem lettem elvetemült, így lelkem jó marad?

A sors, létem hiába
Vonta fekete gyászba,
Lelkem hófehér maradt,
Testtel harmóniába.
*

Hová lett a régi szép életem, mi nekem, nem is volt,
Hová lettek a vágyaim, ami nem volt magam koholt.
Hová lett a szeretet... mi kisfiúként begyakorolt?

Vecsés, 2017. november 17. – Szabadka, 2018. február 17. - Kustra Ferenc József– A verset én írtam, a háromszor négysoros-hét szótagos „Zhuzchici” = „bambuszliget” formát [Rímképlet a, a, x, a. (x = végtelen…)] szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vers címe:”Egyedül árván”

...

(Septolet csokor)
Távolban hegyek,
Itt minek legyek?

Ormok háta,
Rajta: pára
Kabátja.
Fúj, esik,
Kalpagod leesik.
*

Napfény sugarak,
Levegőben maradnak!

Sáros pocsolyában,
Nem melegít párban…
Már áttetsző világ,
Kapzsiság,
Napvirág.
*

Elindulnál nyár után…
Fújja esőt,
A hidegedőt.

Érzed a hűlést,
Meleg eltűnést…
Megtűrést!
Béketűrést?
*

Őszi vihar éllel…
Dobál levelekkel,
Kiegészítő cserepekkel!

Kisöpörte nyarat,
Köddel fedte hegyhátat,
Vágyat,
Alkalmakat...
*

(3 soros-zárttükrös duó)
Vágynék én meleg, selyem-sima nyári csendre,
Ez kéne nekem, juj de vágyok epekedve…
Vágynék én meleg, selyem-sima nyári csendre.

Jó lenne, ha az ormok még visszavernék a fényt,
Mert akkor nem látnánk itt az őszt, a kemény legényt…
Jó lenne, ha az ormok még visszavernék a fényt.

(Senrjú csokor)
Fátyolos felhők,
Meg is hozzák az esőt!
Pára araszol.
*
Világ majd bujdos…
Naptündöklés a ködben…
Hegyhát is bújik.
*
Pocsolyák sokat
Élvezkednek majd velünk.
Cipőnk beázik…
*

Vettem egy új, drága ernyőt a vágyó asszonynak és elindult!
Estére rettenetes volt az őszi szél, nagyon nekiindult!
Mikor belépett, folyt a kabátjáról a víz,
És láttam rajta, nem volt ez mulatság, mint TV kvíz…
Induláskor glédába rakta a hajszálait,
Most meg vizesen tapadva fedték vonásait.
Arcán folyós-lefelé még a szemfestéke is,
Nőm, hasonlított ázott madárijesztőre is…

(HIAfo csokor)
Szereti cserepet.
Ez már nyártemető
Időszak, neszezése dühöng.
*
Vadludak serege.
Fehér reggeleket
Lehet már várni... hamarosan!
*
Gólya híja többit…
Kiürültek fészkek,
De az újbor, már nagyon készül!

Vecsés, 2016. május 16. - Kustra Ferenc József– íródott: Alloiostrofikus versformába

...

De a gyakorlatban bizony is, hogy örök…

(anaforás, 3 soros zárttükrösben, 3-szoros belső rímben)
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni,
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek kezdenek ág anyától búcsúzni…
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni.

(anaforás, 3 soros zárttükrösben, belső rímben)
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem,
Majd fog szeretni…még meg is hagytam neki viselkedjen, mint gyermekem…
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem.
*
(HIQ trió)
Nap a hőt…
Ingyé’ osztogat.
Nyár forró.

Felhőket
Nem látni… árnyak?
Hűvösebb.
*
Hő éget!
Mi sem menekvés.
Éji hűs!
*
(senrjon duó)
Izzó levegő szemet
Rebegtet. Mint délibáb messze…
Napernyő jó nagy?

Már a hajnalodáskor
Arcba ömlik a meleg! Ébred…
Hőség napja lesz!
*
(leoninus)
Ősidők óta az évszakok sokszor változnak, mindőjük... magából mást mutatnak.
Az évszakok változása… földi lét megmaradása, mert ez pozitív mássága.
Állatvilág nyáron bőségesen inna, ha találna, tél: a fagyban, nem találja…
Klíma nekik is kell, mert összefügg az, a minden szaporodással és az elléssel.

Embereknél ilyen összefüggés nincsen, de ránk is hatást gyakorol minden.
Éjjel jó, ha a Hold és a sok csillag világít, mert igy látunk egy hajszálnyit.
A Nap nappal meg fönntartja a fényt az életet, az átélt élhetőséget!
A felhők ritkán ellenségek, pl., orkánban, hogy együnk, kell locsolni határban.

A klíma meg az évszakok változása végül az életfenntartás segítői
És nélkülük nem lenne színes az emberek, a flóra, fauna teljességei.

Vecsés, 2024. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a Föld majd’ összeségéről, főként az élhetőségről, alloiostrofikus versformában.

...

Egyedül, fájó, szerelmes szívvel baktatok…

(Senrjú)
Te vagy az álmom...
Erdősusogás éltet.
Némaságom van.
*
Ősvényen séta,
Közben reád gondolok.
Már csak baktatok.
*
Gondolataim
Belül, igen zajosak!
Kívül a csendem…
**

(Senrjon)
Szerencsétlen vagyok én,
Mára tudom, nem egyedül én!
Csak úgy kirúgtál!
*
Kivágtál, mint a macskát
Mikor tejes vödörbe esett.
Már nem kellettem…
*
Erdőben egyszerűség
Háza: környezet, fák árnyai.
Sehol egy kispad.
*

(3 soros-zárttükrös)
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok,
Vágyó lelkemet nem érdekli, nyugodtan utálkozhatok…
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok.

Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
De tégedet szeretlek, jó lenne most egy keszkenő…
Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
*

(Bokorrímes)
Lelkem a Te lelkedbe vágyik
Vagy lehet, hogy szíveddel játszik?
Némaságom máris elmállik!
*

(Anaforás)
Őszi széllel én dehogy beszélek össze, csak vele szemben oldalgok,
Őszben, ha itt lennél, csinálhatnánk fordítva is: én beléd karolok!
Összességében, már minden mindegy, ha ilyetén marad, hogy nem szeretsz,
Összességében úgyis már elhagytál, gondolom, már biztos mást szeretsz.
Összes vágyam pedig, hogy folytassuk, hol abba maradt, mindent összeszedsz?

Nézem, hogy az őszi szél szárnyán színes levelek repkednek,
Látom rajtuk azt is, hogy helyzetükben oly’ reménytelenek…
Ez az! Én némaságomban, a reménytelen helyzetemben baktatok,
Ez az! Nem is tudom, hogy hova megyek, most éppen fölfelé kaptatok!

A csókod kéne, a jókedved, meg, hogy szerető jelenlétedet élvezhessem!
Mi lehet ez a lelépés, remélem, nem gondolod, hogy következetességem?
*

(Anaforás, bokorrímes)
Összerezzenek, ha némaságban meghallok egy kuviksikoltást,
Összerezzenek, ha belül a lelkem megejt egy vágyó-sikoltást…
Összerezzenek, ha eszembe jut, tán’ valaki vadcsapdát kiást’?

Nézem a még zöldes rekettyésben a látvány, mintha toló kaput látnék,
Mert én most éppen arra mennék, próbában, hamar el-, és belefáradék…
Itt baktatván a lelked közelségére… meg a ringatására vágynék,
Megnyugvás nincsen, nem vagy itten, másra nem, jóleső ringtatásra vágynék.

Megfejtésem bizony nem akad,
Gondolatmenetem elakad.
Megfejtésem csak nem várható,
Megfejtéskor lelkem csápoló...
*

(Senrjú)
Fáj a szívem fáj!
Szeretlek, nemcsak immár…
A mindenem vagy!
*
(Senrjon)
Csók és jó vad ölelés,
De Te inkább hulló haraszt vagy!
A mindenem vagy!
*

Ebbe a dombi baktatásban, tiszta víz a ruhám, ez a te lelkeden szárad!
Nem vagy itt, vágyódásom meg nem enyhült… testem és lelki némaságom is fárad…
*

(Bokorrímes)
Szeretlek, imádlak,
Kedvellek, úgy vágylak,
Kerülj elő, várlak!

Vecsés, 2020. szeptember 1. – Kustra Ferenc József – szerelemről íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

(TANQ)
Szabadság… vajh’ mi az?
Oly’ mint a lekváros lángos?
Egy különlegesség?
Nem állandó a szabadság,
Különös illatos vadság.
*

(10 szavas)
Szabadság az emberek vágya,
Örök Álma,
Elérhetetlen, szívben lakó ideája!

(Kínai forma=„Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa x = végtelen)
Az
Vágy! Vallja kinek nincs az.
Csak álom...
Mert a világ gaz...
*

(3 soros-zárttükrős)
Mitől lenne szabadság, attól, hogy ezt képzeljük?
A kényszerítő körülmények híja, igényünk?
Mitől lenne szabadság, attól, hogy ezt képzeljük?

Csak
Hiszed, de ámítanak!
Jár szájuk...
Fogva tartanak.
*

A szabadság tán’ az élet egyik szigete? Nos, ez, ami nem is létezik!
De, sokan a torz világlátásukkal, ezt maguknak bőszen beképzelhetik!
A saját lelkünk a mi birodalmunk, amit teljesen úgysem uralhatunk,
Bár sokan, tévesen vannak győződve, hogy a saját szabadságunkban lakunk.

(Kínai forma=„Vágyódás délre”: "Yijiangnan" 3,5,7,7,5 Rímképlet = xaxaa x = végtelen)
Szabadság?
Hogy van az tévhit.
Lelkünk sem mi uraljuk,
Csak egy kicsit, fikarcnyit,
Hogy éljen a hit.
*

Ember! Vizsgáltad-e már, hogy a körülmények állandók!
Azt is-e, hogy ezek többségükben nem változtathatók?
Szeretet vesz körül, de közben uralkodik körben a gyűlölet is?
Te meg ebben a káoszban, fölfedezed még a "nincs" szabadságot is?

Körülmény
Pang, változatlan.
Szeretet? Gyűlölet több.
Hiszed, hogy szabadság van
Életed káoszában.
*

Piros lámpa gátol…
Ha még nincsen kész az ebéd,
Morgón korog gyomrod…
Vagy, mint a jó étel laktat,
Nem gátol, ha már befaltad...
*
Nem kapod meg állást,
Nem mászhatsz havas csúcsokra!
Nincs almásderesed.
Csak egy furcsa vágy, sikerről
Bukott, álombéli tervről.
*
Már nem szeret párod,
Másik miatt, tán’ elválik…
Gátol szabadságban.
Szerelmed nem ég érted már...
Szenvedés vagy szabadság vár?
*
Apádnak van régi
Korhadt, szamaras-kordéja!
Nincs már hozzá szamár!
Hiába elmúlik minden...
Szabadság zár nélkül nincsen...
*
Megvan még rollered?
Hülyén nézel ki… hajtani.
Óvodás döntésed…
Jó életet megtartani?
Szabadság nélkül hajtani?
*
Kérdés: kire számítsz?
Sírásóid, veled lesznek,
Jó munka, nagy fizu!
Lesz, ki szabaddá tesz sírva?
Vagy mosolyogva visz sírba...
*

Dönteni? De vajon miről tudsz, mik a lehetőségeid?
Mit nem ismersz, nem körülmény,ott mások eshetőségeid...
Dönteni? De vajon miről tudsz, mik a lehetőségeid?

Konverzáció az, ami alatt meggyőzik egymást a jelen lévők,
Ők a világon a legnagyobb, ön-elismerendő szabadsághívők!
Konverzáció az, ami alatt meggyőzik egymást a jelen lévők.

(Bokorrímes)
Mérgeskedtem én már eleget, hogy mért nem találom a szabad lelkemet,
Az életkörülményeim biz' nagyjából állandók... élem a nincseket.
Emberek! Életkörülményeitek eleve gúzsba kötnek titeket…

,,Nincs’’
Van sok... szabad lélek sincs.
Lét kemény...
Szorít a bilincs.
*

Óh, Te „szabadság -os”…
Ha úton, piros lámpát kapsz?
Rögtön korlátoztak!
Lámpa miatt jól elkésel,
Főnököd szóval szid… „késel”.

Vecsés, 2017. március 18. – Mórahalom, 2018. augusztus 25. – Szabadka. 2018. augusztus 31. –Kustra Ferenc – a 10 szavast, a verseket, a HIAQ –kat, a 3 soros-zárttükrös –öket én írtam, a TANQ verset, Farkas Tekla. A kínai versformák: Jurisin Szőke Margit munkája.

...

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...