Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.

Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…

Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!

Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.

Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.

Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…

A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!

A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.

A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.

Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.

Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!

Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?

Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…

Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…

Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...

Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Ébredezget a tavasz…

A hajnal, mint vadló vágtat elő a sötétből,
Most vált el az éjszakától, mint a jó fivértől...
*
Már hajnalodik,
De még tán’ szunnyad a nap.
Kukorékolás.
*
Kikelet mindent
Beborít, hangos a táj.
Madárcsicsergés.
*
Ébredő nappal
Kelnek a kismadarak.
Csivitnek zaja.
*
Mint vágtató lónak lobog a fénysörénye,
Várjuk... rohan, hogy ideérjen idejébe...
*
Puha fodrokon,
Felhőkön jön a meleg.
Langy szél teríti.
*
Kóricáló szél,
Boldogan keringőzik.
Levegő, meleg.
*
Szél, harsonázik,
Háztető és fák fölött.
Szárnyra kelt dallam!
*
Emelkedik a nap, szívünkből kiszakadnak kacajok,
Kezd már meleg lenni... Lelkünkből távozzanak a bajok!
*
Langyos a szellő,
Kezdő rügyeket fakaszt.
Erdő kizöldül.
*
Zöldül már a lomb,
Rügyet fakaszt langy szellő.
Kivirulás van.
*
Orgonaillat
Pezsdíti a lelkeket.
Zöld-variánsok.

Vecsés, 2013. április 10. – Kustra Ferenc József – íródott versben és Baso féle haikuban.

...

Magyarságom heveny kínnal éget,
Hordozom, mint dervis titkos vétket.
Őkegyelme a hazugság rám kurjantott:
Tanuld és mondjál Te is, egy nagyon nagyot!
Parancsolta, hogy pór, térdre-porba
Lantodnak nehogy maradjon nyoma…

Szolgám a pénz, a kincs, meg még a szűzies erény,
Becsületem és az életem, minden az enyém!

Fény, a pompa, amit csak nekem adhat a föld,
Minden kicsike cseppet, a serlegembe tölt.
Magyarnak lenni bús ég-vívás, szürke póri sors,
Elindulsz százszor, Te legalább százszor megbotolsz.
A napod viharfelleges, fakó, mint éji hajó,
Ez csak régi gálya, pusztulás tengerén haladó!

Gúnyolhat ármány, sírva mondja meg jövőt a balga jós,
Én maradok a süllyedő gályán, mint utolsó hajós…

Vecsés, 2023. április 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Ölvedi László [1903 – 1931] azonos c. verse átirataként.

...

Hiányzotok… édes.

Messze vagy! Óh, de hiányzik az édes…
Mi szépséges combjaid között van, a mézédes.
Azt szeretem, ha kinyílt virág kelyhét mutatja,
Én adok hozzá szárt, hogy ne legyen belseje… csupasza.
De most, hogy nincs itt, én majd agyrohamot kapok,
Magaddal vitted és istentelen messzire utaztatok.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Minden éjjel, sőt ébren is a virágkelyhedről álmodok,
Minden éjjel beleélem magam, vad románcra gondolok…
Minden éjjel, sőt ébren is a virágkelyhedről álmodok.

(Septolet)
Veletek lenni,
Megfogni,
Titeket csókolni…

Álmodozok,
Rátok gondolok,
Forró vágyamban tombolok,
Mikor voltál... visszagondolok!

Vecsés, 2018. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott: erotikus jellegű, alloiostrofikus vers-formában.

...

Ébredek, tétova reggelen.
Tovább? Nincs ötletem.
Öregen? Az élet kegyetlen.
*

Öregkor? Manipulált alkonyat
Már átértékel dolgokat…
Ezekkel ismerkedek,
De továbbmegyek.
*

Nem álomutazás öregség…
Fiatal mondja, semmiség!
Megtudja, hogy nem csekélység.
*

Kandallónál ücsörögni; kincs.
Hideg van, tűzifa nincs.
Pohár bor… sincs.
*

Varázslat? Lélegzet.
Tompult? Képzelet.
Tűnnek? Emlékek…
Mentek? Visszanéztek,
Idővel… enyésztek.
*

Jó lenne, még egyszer… fiatal lenni.
Erre gondolni se semmi.
*

Bolondos álmok uralják embert,
Pedig nyugdíjas letette fegyvert.
Keveset keresett.
*

Öregségre, ember elkopik,
Jó ötletből kifogyik…
Lehet… újra ujját szopik.
*

Percek már szétszélednek,
Mégis egyfelé mennek.
Remegve telnek, lassan felednek…
*

Öreg élet, már nem kombináció,
De tudjuk, nyugdíjas lét, manipuláció.
*

Menni életúton, amíg lehet.
Már ne játszd fenegyereket!
Hagyjuk ezeket…
*

Ember fia és lánya lelkében maradt fiatalos,
De azért nem olyan, mint fiatalon, már nem kisokos.

Sokaknak öregség lett saját, végzetes magány-sivataga,
Meg fájnak ízületei, egyedül él, gazos az udvara…

Röhögcsél magán, cikizi magát, jó, ha megmaradt humora.
Ez, öregedés és hanyatlás napjainak melodrámája.
Lesújtó helyzet, ez lenne az életvég, nagy-cél sármasszája?

Mit várhatok én még betöltött hatvanhét évesen?
Már annak is örülök, ha nem hűl ki a levesem…
*

A melodráma is
Része az életnek végül.
Öreg, kinek kell már?
*

Természet útja, de
Öregembe nem vénember?
Kor, annyi amennyi.
*

Öreges élet, mi
Sodorgat a ciklon felé.
Túlélés szerencse.
*

Vonatfütty! Kerekek
Ha zakatolnak, haladunk…
Öreg-szem, felakad.
*

Öreg láb már gyenge,
Kapaszkodó nincsen. Ez vég?
Lét szakadék szélén.
*

Kenyerem megettem,
Már nincsen miért harcolni.
Öregkor letaglóz.
*

Életkörülmények
Megváltoztak és elfogynak…
Bölcsesség itt kevés.
*

Ahogyan múlik a lét, az az elkerülhetetlen sietség,
Mert, ha életemre gondolok; huh, de ideért az öregség.
Fiatalos ember még csak nem is gondol öregségre,
Öregen meg folyvást emlékszik fiatal életére.

Szép az élet mondják és csodás az öregkor!
Mondja fiatal, ki nem is tudja, mi a kor.
Kívánom az okosnak, öregséget, így ő megéljen,
És akkor majd megtudja… ő is szenvedni fog keményen.

Elgondolkoztam és kérdem én, már mi más foglalkoztasson?
Csak meditálok, elemzek, ezen a jégpálya- múlt sorson.

Öregen már a pissz-fény is sok,
Fő kérdés, hogy meddig maradok?
*

Múltat felzavarja
A sok elfeledett emlék.
Hangok kavalkádja.
Múlt ajtót, sors jól becsapta.
Zárt lett. Kilincs kattanása…
*

Félelem, rettegés,
Hogy még mit hozhat a jövő!
Ki öreg, félember…
Nincs már cél, és nincsen már út!
Öregségből, nincsen kiút!
*

Dőre fiatalság.
Másként tennék ennyi ésszel…
Utólag már okos.
Az eső után köpönyeg…
Maradj már magadnak, öreg…

Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc József – íródott; 10 szavasokban, versben, HIAQ –ban és TANQ –ban…

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre…
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.

Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.

A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.

Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.

A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.

Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki…

Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...

Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.

Végig repülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.

A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.

A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.

A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett…
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett…
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett…

Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se…

Vecsés, 2015. július 27. – Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...