Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…

Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…

Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.

Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.

Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.

Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.

Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.

Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.

Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!

Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?

Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.

Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.

Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!

Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Vénségemre felismerést tettem,
És már talán, kicsit bölcs is lettem.
Emberek sem nem szépek, se nem jók,
De, ha kell bárkivel jó-pofizok.

Minden nappal múlik az idő, életóra ketyeg,
Van homokórám is, abban a homok: pereg, pereg...
Már csak lassan zakatoló az életvonatom,
Az utazó homokóra... pereg monotonon.
*
Élet kezdődik,
Folytatódik, véget ér.
Sors? Élet maga!
*
Elindul élet,
És alakul valahogy.
Mindenható sors!
*
Élet megkezdve,
Folytatódik végéig…
Életünk… sorsunk!

Vecsés, 2014. december 2. – Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként

...

(Bokorrímes)
Gyógyításban az orvosnak „korlátlanok” a lehetőségei,
Gyógyulásban a betegnek korlátozottak... eshetőségei.
De betegnek nem számítanak… csak a saját lehetőségei.

(3 soros-zártükrös)
Mi is lehet az elviselhető emberi élet?
Megtudod öregen, ha megéred, beteg mivé lett…
Mi is lehet az elviselhető emberi élet?

Vecsés, 2018. augusztus 31. – Kustra Ferenc József – létviszonyokról: versben és 3 soros-zárttükrös –ben.

...

Mindennap teszel valamit, jót és tán' rosszat,
Énekelsz a Fő úton, végig falu hosszat.
Szembe találkozol… jön a csorda hazafelé,
Téged visz a lábad… csak tovább, rétre kifelé.

De! Hiába menekülsz, csak beköszönt az éjszaka,
Holnap is csak érezni fogod… mit számít pénz szaga!
Én tudom, nem leled a helyed, éjjel sincs nyugalom,
Mert nappal olyan, amilyen a lét, a társadalom.

Nyugalmat lehet, hogy csak kint nyersz a temetőben,
Ott nem zavarnak, elmerenghetsz a Teremtőben.
Ott már nem kell küzdened a Sorsod ellen,
Már nem tőled fog függeni, hogy jövőben.

Te vagy ki énekelsz és meg akarod mutatni a világnak?!
Van ezzel egy nagy baj! Mi az mi manapság megfelel a mának?
Kis hazánkban nagy baj van, fiatal nemzedék nagyon bizonytalan,
De az idősebbek is ilyenek lettek, tennének, de hasztalan.

Aki bizonytalan, az megbízhatatlan,
Ráadásul még, senki sem halhatatlan!
Dilemma az élet, dilemma, mit teszel,
Dilemma a jövő, ha bármit is teszel.

Mit is teszel Te? Hajszolod a nem létező csodát?
Mész a saját fejed után? Hagyd el a betegszobát!
Tégy már valami valósat, igazat, építő jellegűt!
Nem vagy Te suta-buta… saját főből-észből eredetűt!

Jó lenne, ha Te döntenél, hidd el, más nem segít.
Van ki inkább fogát huzatja ki... a mindenit!
Állj már a sarkadra, így nem jutunk előre!
Tégy már magyar! Jusson a mi hazánk előbbre!

Történhet bármi, tudnod kell, merre van előre útja.
Én meg tudom rólad… belőled sokkal többre is futja!

Ha majd biztatást süvít a szélvihar a füledbe,
Akkor tégy is… és ne feltétlen, épp Te maradj csendbe…

Vecsés, 2013. szeptember 30. – Kustra Ferenc József- íródott: a „teszel az Hazáért?” kérdésköz-ben…

...

Fába, bele- vágtam magamat, mint ács apám régen a szekercét,
És mindig jó munkát végzett, ezért odaadta volna mindenét.
A szekerce éle is egymagában árválkodott a gerendában,
Apám pedig jó ács volt, híres, hozzáértő, messze a hét-határban.

Én magamat már rosszul, szúette gerendába vágtam,
Hogy már ilyen és régen lejárt és avult, azt nem láttam…
Pedig mindig reménykedtem, ha én egyszer belevághatom…
És többször is megvolt... de már látom, sikertelenség gátom!

Bizony, nincs itt jó-tanács, kire mit rótt az élet!
Csak öregen derül ki, hogy az ember mivé lett…

Vecsés, 2015. március 8. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Múló életem, mint egy várrom, csak málladozik,
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.

Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…

Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.

Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.

A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…

Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?

Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.

Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.

Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...