Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József

...

Tévelygő levél
Száll, réti kóró fölött.
Körbe… csak köd van.
*
A ködben zajong,
A szélben csapkod eső.
Tejfölszerűség.
*
Eső nyomasztó.
Lelket köd átáztatja.
Kopasz… fa, bokor.
*
A köd nem oszlik,
Kutya csak ül és vinnyog.
Nyálkás íz szájban.
*
Néha szélroham,
Hármas-négyes erősség…
Borzolt kutyaszőr.
*
Bágyadt erdőben,
Ködszitálás takaró!
Vaksi vaddisznók!
*
Hangok nincsenek,
Mindent elfojtott a köd.
Rémségek fala.
*
A vastag ködbe,
Néha lyukat fúj a szél.
Előre jelzés.
*
Csupaszos ágak,
Hagyják fákat aludni.
Mezőn, lomha köd.
*
Fertőző sötét,
Reggelig uralkodik.
Ködben ébredés.
*
Megvadult szelek
Garázdálkodnak völgyben.
Ködöt, kisöprik.
*
Napfelkeltével
Elillan a ködfátyol.
Messzire látni.

Vecsés, 2016. március 30. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…

...

A sorstragédiát tankában írta meg a szerzőpáros…

Lombok, madarak…
Pillangók, virágok, fa!
Ősi rend régi.
Volt egy fiú és egy lány,
Szép szerelmük volt… talány.
*
Hold álmokat hint,
Nyár-éji… ölelésben.
Égbolt, csend-tető.
Együtt voltak mind' este,
Míg hold, napot kereste.
*
Erdőnek csendje,
Fáknak zúgó moraja.
Levélzizegés.
Fűz, titkukat rejtette,
Lombja őket ölelte.
*
Fehér liliom
Szára kúszik ég felé.
Isten, nyugalom.
Fiú a lánynak hozott
Szál fehér liliomot.
*
Nap kézen fogja
A vízcsepp testvéreket.
Új utat jelöl.
Ajkaik csókolództak,
Jövőről álmodoztak.
*
Nap elkíséri
A vízcsepp testvéreket.
Utat megmutat.
Nap mint nap, vágyak nőttek,
Vétekbe vitték őket.
*
Nyugalomcsónak
Sodródik vihartavon.
Sok tavirózsa.
Testük a vágytól vibrált,
Két lélek is… eggyé vált.
*
Könyörtelen a
Katonaság. Kiképzés.
Messze, bent lakás.
Gyors behívó érkezett,
Haza… hív! Menni kellett.
*
Élet múlandó,
Boldogság létezik-e?
Könny mossa arcot.
Boldogságuk elillant,
Szemükben könny felcsillant.
*
Egymás hiánya,
A boldogság korlátja…
Kapcsolattartás.
Levelek mentek-jöttek,
Rosszullétek is jöttek.
*
Bent híreket vár.
Kint vannak újabb hírek…
A távirat gyors.
Hírt küldött szerelmének:
Kérj eltávozást, kérlek!
*
Az ég-kékje szebb
Mint, máskor. Virág virul.
Élet csúcsponton.
Estére megérkezett,
Liliomot is szerzett.
*
A szokott helyen,
Ritkán, nagy beszélgetés.
Szavak tobzódnak…
Találkoztak fűz alatt,
Lány száján szó, nem apadt.
*
Kéklően szép ég,
Messzi hegyorom fölött.
Semmiből… villám.
Hírt mondva, sírva fakadt,
Fiú szó nélkül maradt.
*
Ijedtség és a
Félelem, olyan nagy-úr!
Dönt… vad stresszhelyzet!
Ijedten fegyvert fogott,
Két életet kiontott.
*
Villám lecsapott…
Csoszogó, múló percek…
Tűz, démoni lett!
Sírva a földre rogyott,
Tudta rossz döntést hozott.
*
Holdnak a fénye
Lágyan landol arcokon.
Rét füvén alvás…
Mikor a hajnal hasadt,
Három test… fűzfa alatt.
*
Könnyű szél ringat,
Gyenge pipacsvirágot.
Szárat, kettétör!
Egymáson vérbe fagyva…
Liliom, elhervadva.

Szabadka, 2017. június 5. – Vecsés, 2017. október 9. –Jurisin (Szőke) Margit – a tanka versét én írtam, (a címe: „Elhervadt a fehér liliom”) fölé a haikukat, szerző-, és poéta társam, Kustra Ferenc József.

...

Miért nem jössz már, mit?l félsz?
Mi kell még? Mire vársz oly rég?
Miért nem kell a segítség?
Fogd meg a kezem, mit adjak még a szívedért?

Mit tehetnék még, hisz már, rég mindenem a tiéd.
Miért nem látod ezt?
Miért nem nyitod ki a szemed?
Vedd már észre, csak te kellesz!

Els? voltam az életedben,
Most meg beállítottál a sorba, hogy én is csak reménykedjek.
Miért teszed ezt velem?
Miért vagyok csak egy játékszered?


Látom csak a bosszú vezérel ismét tégedet
Ki az ki elvesz t?lem, ki az ki miatt elfordítod a fejed?
Adtam mindent, amit csak tudok,
Te meg csak a hátadat mutogatod.


Oly sok a kérdés, hát miért nem válaszolsz?
Ha nem kellek már, ne ránts vissza folyton.
Engedj, értem ne lángolj,
Mert ennél még a pokol tüze is kevésbé fájó.



Hibás vagyok belátom, de hidd el nekem kedvesem,
Csak a boldogságodat kerestem.
Keresem most is, de ki az aki neked nálam többet ad?
Mutasd meg és fejemet hajtom el?tte majd.


Megköszönöm neki, mert megérdemled a legtöbbet,
Csak kérlek, ne sírva kelljen elmennem.
Melletted minden sokkal könnyebb,
Miattad még a reggeleim is sokkal szebbek.


Érted értelmet nyert, hogy felkeljek reggel,
Hát miért hagysz most cserben?
Ha szerinted én ezt érdemlem akkor súgd a fülembe,
Neked még ezt is elhiszem.

Mondj már valamit, mert megöl a sötétség csendje.
Ha nem vagyok elég,
Akkor lökj el, ne légy velem ennyire kemény.
Ennyi elég.

Ne kínozz tovább,
Mert lassan a várakozási id? lejár.
Olyan lassan bújtál belém, mint az els? hópehely egy téli estén,
De olyan gyorsan elmész, mint a zivatar nyár közepén.


Ne menj még el!
Ne hagyj magamra!
Vigyél magaddal!
Csak te vagy aki szívemben van.

Sebet ejtesz lelkemen,
Bele vésed nevedet.
Mondd, hát mit akarsz?
Vége van ma, holnap,tán jöv?re, mondd, meddig tart?


Meddig ejtesz fogva reménytelen várakozással?
Van még veled dolgom
valami ezt ordítja belülr?l,
De a távolság közöttünk csak egyre n?.

Látom a szépet,
A jót, mi volt, mi lehetne,
Látom benned azt is amit te csak keresel,
Hát vedd észre!

Be kell látnod neked is, hogy ez így nem mehet,
Csak mond már végre ki, hogy Menj el és vissza ne gyere!
Ne kínozz tovább azzal, hogy tartalékba elteszel.
Várok rád még, nem tudom meddig, de leszek.

Itt vagyok, akarlak, De látom téged ez nem izgat,
Akkor hazugság minden mi kett?nk közt elillant.
Hazugság minden, mit elképzeltem,
Hazug az összes szó és hazug az összes perc.

De legyen hát hazugság, gyötörjön fájdalom,
Csak akkor még utoljára adj egy hazug pillanatot.
Csak egyet és vége, többet nem látsz,
De a sok szép emlék akkor is örökre velünk száll.


Ég? szívem még mindig vár,
Fájó lelkem csak téged lát.
Eszem azt súgja: maradj még,
A szívem is azt mondja, hogy engem kérsz.

...

Legyen az este nyugalommal teljes,
legyen ez az éjjel csillagoktól fényes,
legyen a hajnal fagytól mentes,
legyen a nappal mosolyodtól kedves.
---
Egész este veled lennék,
karjaid közt melegednék,
mint hó a napsütésben,
úgy olvadnék.
---
Riadt ébredésem elillant,
mikor két mosolygós szempár
rám villant.
Szemed szikrát gyújtott szívemben,
és újra melegség áradt a testemben.

...

Csak Te vagy

Te vagy a Nap, aki miatt gyorsan elillan a hajnal.
Te vagy a virágokon a harmat, ragyogsz, mint egy csillag.
Te vagy a langyos szell?, mely cirógat, simogat lágyan.
Te vagy a Nyári es?, amely oltja tikkasztó szomjam.

Te vagy a Mez?, annak illatos tarka virága.
Te vagy a Hegy, aki szerelmünket emeled magasba.
Te vagy a Vulkán, amelynek lávája tart t?zbe engem.
Te vagy a Völgy, ahol együtt repülünk oly sebesen.

Te vagy a folyó, amely forró testemet h?ti le.
Te vagy az Éden, ahol megnyugszik lelkemnek kincse.
Te vagy az, aki miatt boldogan énekel szívem.
Te vagy, akiért dalra fakad lángoló szerelmem.

...