A végtelen, bús éjszakákon, amikor
A régi bánat csendbe forrni kezd, mint régi bor,
Mely habvirágot vet setét színére és fanyar,
S mert issza ajkad, félálomban elrévülsz hamar,
És víziót keringet szédít?n elébed, ködszer?t,
És sóhajokkal felh?síti sírva kis der?d,
A végtelen, bús éjszakákon, amikor
A percek halk futása szíveden fájón tipor,
Minthogyha vaspatkók érintenék a gyenge, bús szivet,
S az órák cammogása rajta lomhán úgy üget,
A végtelen, bús éjszakákon, amikor
E szív, e rejtelmes lény, a vérz? s bibor
Kámzsájú remete a mellkas csontcellája rejtekén,
Verg?dik...

...

Alig kér már szerelmet,
Ritkán riad a rest vér,
De add csak puha melled,
Mint édes testvér.

*

Hadd hajtom rá a fejem
Szálló és ejt? kebeledre...

...

?sszel az asszonyokra nézni fáj:
Oly elviselhetetlen, milyen szépek...

*

Már ért-e mást is szíven ily bübáj,
Ha ?szi fénnyel langyosul a táj,
Hogy érzi: asszonyokra nézni fáj...

...

I

Ifju virág volt, mit se tudott a lét viharáról,
S máris törve pihen, s törve sir érte szivünk.

II

Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifju halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bus alkony után.

III

Megrontott tested már búsan rejti a mély sír,
Ám emléked örök kincse szivünk vigasza.

...

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva t?rte
A gondok ráncrepeszt? ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizét?l milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim cseng?s nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

...

Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszket?n suhan
A végs? árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végs? percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél t?lem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S h?l? kezére ráborul a férj.

...