Itt van az ?sz, hullnak a falevelek,
Csak a test didereg, a szív melegebb.
Fázom, jöjj közelebb - hadd ölellek át,
Szorosan ölelj, hogy érezzük egymást.

Szeretlek én mindig - csakis Te veled!
Ahogy én Téged, úgy szeress Te engem.
Nagyon szeress engem, ahogy én Téged.
Így lesz majd köztünk forróbb a szerelem.

...

Álmodtam egy srácról, ki soha sem élt,
vad idegen földr?l, hozta ?t a szél,
puha haja selymes, szeme ragyog rám,
mégis mikor eljön, szíve az enyém,
nem szól a gitárom, szívem meg remeg,
el kell feledni téged, hiszen te mást szeretsz,
gyere ide párom, édes kicsi srácom,
add ide a szádat és aztán menj tovább.
úgy fáj minden emlék, ami bennem él
hosszú évek múltán, emléked vissza tér,
soha! soha! nem kell olyan srác,
aki engem megcsal, s aztán megy tovább.

...

Ígérem nem zavarlak többé, én most már elmegyek, egy lány félre áll az utadból, és nem lesz a játékszered. Szemed csillogásán láttam vártad ezt már úgy hiszem, meg kellett volna tenni régen, de mindent legy?z a szerelem.
Meggondoltam mit is tegyek, de te menj ha menned kell! S ne gondolj arra többé ,hogy könnyen búcsúztam el.
Nem szóltál nekem csak mentél csendesen. valaki téged biztos hogy szeret valaki szemébe könny ragyog s látod ez a valaki én vagyok!
Miért van az hogy csak azt szeretjük ki h?tlen mást szeret.
Miért van az,hogy szívesen várjuk és tudjuk csak nevet.
Tudom már kés? elveszítettelek.
S nem jössz vissza csak jót nevetsz!
Elhatároztam hogy elfelejtelek és próbállak elfeledni. De ha most is meglátlak úgy érzem te vagy az igazi.
Sajnos megértem, hogy köztünk mindennek vége már. Ki menni akar azt hagyni kell, mosoly hozza arcom, de mögé senki se néz, játszani a közömböst milyen nehéz! Ha azt kérdezné valaki, mit jelentesz nekem?Egy pillanatra zavarba jönnénk s nem mernék szólni hirtelen!

...

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dics?séges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis t?rhet?,
Míg ébredésre kedv van és er?.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jöv?t, világot, embert.

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

I

Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.

Ha elt?nsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könny? nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelez?-könyvb?l szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sür? vadonba
Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,
Mid?n telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rend?r sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Er?lködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!

...