Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...

Illat száll a szél szárnyán,
A szívem ?rli a vágy...
Fecske madár az égen,
Vígy el egy vallomást.
Mondd meg annak, akiért
A szív dobog, remél:
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél...
Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár.

Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár,
Az élet oly sivár.
Szeress babám engemet:
A szív aranyszekér.
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél.

...

Mit nekem adtál:felbecsülhetetlen
Kett?nk a sorsban:elkerülhetetlen.
Az érzés,mit okoztál:a szerelem
Lehet nem akartad,mégis megtetted.
El?ször,mikor megláttalak,gy?löltelek
Idegen voltál,piszkáltalak,lökdöstelek.
Kés?bb enyhült a dolog,elviseltelek
Mégsem akartam,hogy légy a közelemben.
S egy nyári éjszakán megkedveltelek
Akkor még nem tudva,ebb?l mi lehet.
Teltek az órák,napok és hetek
S Te egyre többet foglalkoztál velem.
Nem tudtam akkor,mit is szeretnél
Máig sem értem,miért is kerestél.
Nem szándékosan,köztünk volt egy fal
Míg egy ?szi éjszakán felrobbant.
Nem tudom:valóság vagy álom?
Remélem nem ül rajta átok.
Emlékszem:azon a hideg éjjelen
Megbabonázva fogtam két kezed.
Megbénulva aludtam mellkasodon
Éreztem,többé nem hagyod
Hogy melletted ébredjek
Máskor eg fagyos hajnalon.
Abban a pillanatban mikor elengedtelek
Rájöttem:örökre beléd szerettem.
Múlt az id? s Te nem kerestél
Engem viszontlátni nem szeretnél.
Vérz? sebet ejtettél szívemen
Arcomra csaltál fájó könnyeket.
"Az id? mindent megold"-mondják a nagyok
Engem miattad semmi sem kárpótolhat.
Kés?bb én is beláttam az okosok elméletét
S az id? tova ?zte minden sérelmemet.
Jó id? múlva a sors újra összehozott
Azóta csak Rád gondolok.
Veled alszom el és Veled ébredek
Ébren is:mintha itt lennél mellettem.
Igen!Végre Te is felkeltél:
Ha szólok hozzád:nem fordulsz el.
Ha Te is szeretnél és szerelmem viszonoznád
Még mindig lenne gond:egy számító,de igaz barát.

...

Szentiváni éjjel
Künn a pusztán jártunk,
Fönn a magas égen
Csillagrózsák égtek
És benn a szívünkben
Nagy fiatalságunk!

Kéz a kézben jártunk,
- Emlékszel-e rája? -
Szelíden borult ránk
Tiszaháti pusztán
Szentiván havának
Tündér éjszakája.

Emlékszel-e rája?
- Tanúnk a jó Isten! -
Hogy csudavirágos,
Hogy csillagvilágos,
Álomország nyílott
Gyermekszíveinkben!

Elsodort az élet,
Nem lelünk egymásra!
Mivé lett szívedben,
Fiatal szívedben,
Szentiván havának
Tündér éjszakája?

...

1

Pár ábrándos dalt mondtam el fel?led
Félig suttogva, félig elzokogva,
De érzem, ott él minden szenvedésem
És boldogságom ez apró dalokba'.

S ha majd bel?lem néma álmodó lesz,
E dalt mind, mind a szívemre tegyétek,
Hadd illatozza be a sírt szerelmed,
Hadd legyen édesebb az örökélet!

2

Mondják!... Sok mindent mondanak
Fel?led, szépem, angyalom,
Hogy t?led elszakítsanak
S én mosolyogva hallgatom!

Legyen bár tenger a hibád,
Én soha észre nem veszem.
Te mindörökké szép maradsz,
Miként az els? szerelem!

3

Tudod-e, édes, hogy szeretlek,
Tudod-e, mi a szerelem?
Oh hallgasd meg a vallomásom
És jöjj el, jöjj el énvelem!

De nem! E vallomással, érzem,
Örökké adós maradok
És ti örökké búsak lesztek,
Ti édes szerelmes dalok!

4

Az én szerelmem nagy titok,
Megsúgni sem merem
És mégis, mégis, mindenségem
E titkos szerelem!

A gyönyör?ség, fájdalom
Mind elszáll csöndesen,
De bár titokban, rejtve, némán
Megél a szerelem!

...

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ?k ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...

Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!

Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
T?le ragyog!
Kivettem a részem
Télb?l, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E let?nt üdvösség
Szent tavasza lángol!

...