Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
'sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, - ? - maradott.
H?tlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj' kit csókol most ? kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz t?le oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan t?nik le a nap!
Viszontlátom-e ?t? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: h?tlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.

...

Könnyelm?, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér id?kre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos feny?-erd?t
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

...

Akihez szólott a legels? nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége...
Így van megírva pár rövidke sorba,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe'
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én els? ideálom...

Megejt varázzsal édes, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lennék,
Mintha még mindig könny? vón' a nóta
Mintha még mindig h? lenne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék sz?ni álmot...
...Pedig meghaltak mind az ideálok...
Ahogy elhangzott az az els? nóta;
Édes kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményem, álmom mind, mind semmivé lett,
Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lesz a csókja...
Óh, legyen boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én egykor átölelni vágytam,
Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban...
Haljon el most már minden emlék, nóta,
Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...

...

Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a n?t nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Két sáppadt, fáradt ember üdvét
Egymásra lelve sem leli,
Hejh, édesem, kár volt ily ifjan
Hazudni elfelejteni!...

Csak annyit tudtál volna szólni:
- Én ifjam, szép vagy és deli...
És én bár súgni bírtam volna:
- Enyém légy, tested vágyteli!
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott,
Hejh, de mert hazudni nem tudtunk,
Friggyé ez még sem válhatott!...

...

A nagy szerelemb?l
Nem maradt meg semmi.
A múltat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsuzásra.

Megfogtam kis kezed
H?séget fogadva,
Kacagás volt nézni,
Hogy meg voltunk hatva
S míg ott álltunk ketten,
Majdnem sírni kezdtem.

Engem a tömegbe
Vitt az élet árja,
Itt meg hamar elszáll
Az ifjúkor álma...
Vissza ugyse kapnám,
Minek is siratnám?...

...Megszeretik egymást
Ifjú és leányka.
Tündér-álmot sz?nek,
Sírnak is utána, -
Megszeretik egymást
S elfeledik egymást!

Ne búsuljunk rajta,
Nem segítünk rajta.
Józannak kell lenni,
A világ azt tartja.
Régi mese, régi...
Kár róla beszélni!

Tudom, hogy h? hozzám
Jómagad se lettél,
"Álmodozó szívvel
Minek is szeretnél?
Az álmoknak vége,
Nem adnak pénzt érte.

Kalmár szívvel járjuk
Tovább a világot,
Kacagjuk a multat,
Kacagjuk az álmot
S hogyha találkoznánk,
De jól is mulatnánk!...

A nagy szerelemb?l
Nem maradt meg semmi,
Álmaim olyan jól
El tudtam temetni,
Nem emlékszem másra:
Csak a búcsuzásra...

...

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremt? lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szöv? költ? szavát?
Elolvasod szivéb?l vérz?,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemt?l
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

...