Szerettem! Szerettem!
De ha elvesztettem,
Ki lángom taplója volt:
Ámorok! fogjátok,
Ihol a fáklyátok:
Ennek lángja már elholt.

...

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztel?d, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztel?d, kétségbe esvén,
Miolta, t?led távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom ?l zsibbadt ölében,
S gyakran ijeszt? képzetében
Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüd?m is, bátor élek,
Lelketlen?l lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon ör?lnék.
Könnyemnek azzal eltör?lnék
Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

...

Már se hintó, már se szánka
Néked kér?t nem hoz, lám,
T?ke, t?ke, szép leányka
- - - - - - - - -
- és a férjhez nem men?ket.
T?két, húzzad a t?két,
F?köt?t már nem tevél,
Nékem társam nem levél.

Nem fogsz húzni többször - t?két,
Már lelsz a jöv? id?n
Vagy egy barnát, vagy egy sz?két,
Vajha én lennék az, én.
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék melletted lenni
Sz?ke, barna ordas is,
Csak szeretnél, gyöngy Julis.

Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemt?l elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt.
De sok kínnal edzesítnek,
Kik ilyen híven szeretnek,
Máris hullnak könnyeim,
T?ke, t?ke, szép Lilim!

...

Lilim! csoport öröm között
T?ltöm most éltemet.
Szívembe bú nem k?ltözött,
Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
Egemre felder?lt,
A tiszta boldogság maga
Felkent fejemre ?lt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélk?l magok
Gyarlón ör?lnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te err?l senkinek,
Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!

...

Amott egy nyárfa hívesében,
A f?zfa közt,
Találni a sziget mentében
Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi
Megtetszenek:
Az ?sz Dunának szép leányi
Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak
Játékokon,
S kör?ltök a pintyek danolnak
A bokrokon. -

Itt förde Lilla is magába,
S az istenek
Az égr?l e barlangocskába
Lenéztenek.

A szép halandó a vizekb?l
A gyepre szállt.
Bámúlja Zeus a fellegekb?l
És felkiált:

"Haj, istenek! mely szép halandó
Jön ott el?,
Mint amid?n a támadandó
Nap mosdva j?.

Hószin vállán miként lebegnek
Szeg-fürtjei,
Görögvén rólok a vizeknek
Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába
Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére -
De erre j? -
Mely szép! Most, most - egek! Citére!
Szebb nálad ?."

És nála minden szebbnek mondja
Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
És Mómus nem.

...

Egy nyári estve Lillát,
A gyenge rózsaszájú,
A t?zszem? leánykát,
Megláttam, és azonnal
Látnom, szeretnem - egy volt.

Mid?n az éjt sohajtva
Virrasztom, Ámor így szól:
"Ne félj, Vitéz! csak engem
Zengj minden énekidben,
Lillát adom jutalmúl."
Fogadtam, és jutalmúl
Lillát megadta nékem.

Most hát lekötve lévén,
Mást nem tudok danolni -
Lillát csak és csak Ámort.

...