Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzd? gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
H? karod vitt mint vezér,
Most ím éget? napjában
Híves árnyat t?led kér!

Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezg? fényében
Nincs egy enyhít? sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S t?le bér?l húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

...

Semmi kedvem reggel felkelni,
Mert tudom, hogy nem vár engem senki.
Egyedül ébredem, egyedül fekszem le,
Mondd! Miért teszed ezt velem?

Nem akarsz már látni sem engem.
Mért? Úgy megbántottam a szívedet?
Kérlek ne haragudj, tudom vétkeztem, de
Mondd! Miért teszed ezt velem?

Fáj a magány, hogy nem vagy velem,
Szépen kérlek maradj velem!
Ha már Te sem vársz minek legyek?
Mondd! Miért teszed ezt velem?

...

1

Olyan vagy, mint egy álom-angyal,
halványszin?, ezüst nyakaddal.
Szavad, minthogyha heged?b?l
zokogna fájón, sírva b?völ.

Nagy b?nök alkonyán jelensz meg
habtestü, sz?zi, gyenge gyermek,
s te szent, te b?ntelen, te boldog,
szivembe felrázod a poklot.

2

Ó mint szeretnélek téged szeretni,
örjöngve hívni lázas éjszakán,
fátylas szemed bágyadtságába nézni,
míg ránkborul a csókos, halk magány.

Egy más világ h?s rózsáit csodálom
virágos, ifju, tiszta arcodon
s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek
s a fagyban a lángokról álmodom.

3

Téged kereslek, rózsakeblü lányka,
halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,
ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,
zokogva és riadva rettenek fel.

Téged kereslek, titkoslelkü gyermek,
ki szembe ülsz le a vonatba s akkor,
mid?n remegve sejtem, hogy szeretlek,
leszállsz a vágtató vonatról...

...

Kegyetlen bánat marja meg szivét,
Mosolygó, mély szemét apassza, törje,
Dús bronzhaját a vágy cibálja szét,
Lelkét sorvasztó forróság gyötörje,
Ajkát a kín harapja össze, még
Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe!

Magányos éj gázolja át eszét
És jajgató szerelmi ?rületben
Az én nevem sikítsa vad beszéd:
Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!

...

Ha nem szoritsz ugy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, mig álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva d?lsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyed? árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha ugy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én ugy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

...

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréb?l.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejt? titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsend? ház
márványlépcs?zetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

...