Én egymagamban, ? mással; keményen
én kín között, ? lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
? meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ? t?ri gyöngén, hogy fert?zni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztel?d én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár ?t lököd b?nökbe!

...

A fehér hajnal épp megkoszorúzta
rózsával és arannyal homlokát,
mid?n én lelkem, mely homályba húzta
s addig ködökben gyötörte magát,
visszatért hozzám, és bíztatott tovább,
hogy daccal nézzek a halálra, sírra;
de csak te vagy, mivel csak lényed bírna
végzetem alól feloldani engem
te vagy nekem a sose romló mirrha
halandóságom gyors férgei ellen.

...

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,
s bár nem akarom, élem s szeretem,
s úgy beléájult az érzék s a lélek,
hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.
Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,
csökkenhet a h?ség, ha nincs határa?
Oly iker-fény volt a mi kett?nk lángja:
ha az övé ég, enyém is tüzel;
amannak hunyta ennek is halála.
Magát veszítve így veszt engem el.

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

Egy tiszta forrás mellett leültem csendesen.
Oly tiszta volt. megmostam lábam s a két kezem.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

Egy tölgyfa levelével töröltem meg magam,
a legmagasabb ágon cinke szólt hangosan.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

Egy másik tölgyfaágon zengett a csalogány,
csak szólj, te kis madárka, ha a szíved vidám.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...