Hiányodban fortyogok,
Szenvedek, s ócsárolok.
Ócsárolom magamat,
Mert tudom hibás vagyok!

Hibás vagyok, hisz nem láttam,
Hogy nem vagy már az,
Kit els?re megláttam.
Megváltoztam én is tudom!
De miért tetted ezt velem,
A mai napig sem tudom.

Hiányodba fortyogok,
Szenvedek, s ócsárolok.
Szeretni azóta senkit sem tudok,
Miért tetted ezt velem te Tulok!?

Vannak érzéseim még irántad,
Bár ezt t?lem rég nem kívántad.
Feledni csak lassan tudok,
S, addig meg csak ócsárolok.
Szenvedhetnél te is velem,
Kérlek felejtsd el a nevem!

...

Sötét rémséges verem, a neve: szerelem.
A fájdalom, s kárhozat helye ez, hova az kerül ki szeret.

De jaj, ha a halandó magát Venuszt szereti.
A kárhozat sokszoros, a szenvedés emberfeletti.

A fájdalom elviselhetetlen, ám Venusz engesztelhetetlen.
...lej? hozzám az Alvilágba, a kérlelhetetlen.

Odalép Hádészhoz, kezében testem hamuja.
Pokol lesz az egész, létrejön a szent liga.

Hádész a gonosz, kerékbetör monoton.
Bár halandó vagyok, de bírom, konokon.

Míg csontjaim törnek, Venuszra gondolok.
Szerelmem örök, nem tágítok.

A pokol bugyrában is, gyönyör? testét kívánom.
Örökkön-örökké, csak ?t várom.

Ixion lett cinkosom, Sziszüphosz barátom,
Tantalosz sorstársam,...vállvetve szenvedünk az örökkévalóságban.

...

Feküdtünk az ágyban, szenvedéllyel szeretkeztünk.
Együtt, a félhomályban, ahogy még senki el?ttünk.

Megcsókoltam a nyakát, melynek íze akár a méz.
Megcsókoltam az állát, ? mélyen a szemembe néz.

Metsz? kék tekintetével, úgy tekint felém.
Hihetetlen szenvedéllyel, végre az enyém.

Gyönyör? teste, egybeolvad az enyémmel.
Örökkön-örökké, kéjes szenvedéllyel.

Gömbölyded keblein, pihennek sz?ke fürtjei.
Negédes ajkain, Bacchus sz?l?erdei.

Vérvörös húsos ajkai, forrón izzanak a számon.
Vele szeretkezni, maga a megvalósult álom.

Hosszú feszes combjaival, köbeöleli a csíp?m.
Gyengéd kecses kezeivel, megölel félt?n.

Mélyen a szemebe néz, egyszer csak megremeg.
Hirtelen felnyög, s érzem ELMEGY.

Enyém lett hát végre, teljesült a sorsom.
Minden áldozat megérte, ?t szeretni isteni irgalom.

Megpihen rajtam, hosszú haja az arcomba ér.
Kábult voltam, hirtelen minden véget ér.

Nem akarok menni, mert ?vele csodálatos,
De érdemes volt várni, mindez oly varázslatos.

Itt kell hagynom számomra mindennek vége.
Jön az alkony, szememen a Révész bére.

...

Tudom, hogy szeretsz mégis fáj az élet.
Tudom, hogy élsz mégis láthatatlannak néznek.
Tudom, hogy kedvelsz mégis megbántottál
S, kedvesen, édesen átkaroltál
Tudom, hogy megbántad mit tettél
S, kedves hívószóra, mosolyra vágytál.
Néztél engem olyan, kedvesen, mámorítóan, édesen
S vártad azt, hogy megint minden rendben legyen.


Tudom, hogy ezt nem így akartad
Mégis megbántottál igazán
S, nem tudtam mit tegyek egy igazán szomorú éjszakán.
Tudtad, hogy nagyon rossz lesz mit tenni akartál
De te mégis belevágtál
S, nem foglalkoztál véleményemmel mit akkor eldobtál.


Tudtam, hogy megpróbáltál mindent helyrehozni
De ez nem ment igazán
Mert szívemet elraboltad
S tudtam csak TE érted dobban, igazán.
Szívemet nem fogadtad el hanem hanyagul eldobtad
S néztem vágyakozva utánad
Hátha meggondolod magad.

...

Magányos és gyenge voltam,
álmaimban vágyakoztam.
Szinte a semmib?l kerültél el?,
s testem ismét átjárta az er?.

Már nem volt mi bánt,
Hisz megtaláltam a lányt.
Igen téged Kedvesem,
Ki nem vagy más, mint az életem.

Hozzád bemászok én az ablakon,
egy hideg téli hajnalon,
Csókjaimmal felébresztve,
a füledbe súgom,
Szeretlek nagyon!

Álmaimban téged látlak,
Az életben én meg nem bántalak.
Csendben fekszünk a paplanon,
S ajkad csattan az ajkamon.

...

Az magány elborít teljesen! A sötét szoba börtönében csak egy dolog tart életben! Egy név, amit kimondva leomlanának a falak és kiterjesztve szárnyaimat el tudnék repülni hozzá! Majd felkapnám, magamhoz szorítanám, és a fülébe súgnám, hogy szeretem, és nem engedem el többé soha többé! De sajnos szárnyaim nincsenek, repülni nem tudok! Csak a sötét szoba a név és az érzés maradt, meg amit iránta érzek! És az pedig az, hogy szeretlek!

...