Ahogy csendben megül a néma, csöndes este,
Látszik a sok hallgatag, fénylő csillag teste…
Lágyan, csöndben körbe ölel az este keze.

A csend hallgatja a vadul süket csöndet,
Mozdulatlanság, kiszívja az erődet…
Eltakart napsugár égeti bőrödet.

Gondold végig éltedet… meghökkentőket,
Karácsonykor rád tukmálják primőröket…
Már sosem találod… fagyba veszendőket.

Vak csöndet hallgat a harsogó rádió,
Csendesen koppanva hullik le a dió…
Csendben hallgatod, az életben mi a jó!

A csend rafináltan csak ül és meghallgatja a zajokat,
Állatkertben tán' már rothadt banánnal etetik majmokat…
Elmulasztod életedben a fölséges pillanatokat?

Maga a csend, a harsogó szférák zenéje,
Közben vízcsepp sodródik szivárvány szélére…
Gondolj a csendre, mint a léted egészére.

Az életben csak botladoztam, oly' csendben, többnyire egyedül,
Utólag érzékelem, nem éreztem magam csöndben, remekül…
Csendben megmondták az öregjeim, az élet csak úgy elrepül.

A csend hallgatja, ahogy hazában terjed a penész,
Ebben a csöndben olyan megfoghatatlan az egész…
Pedig a csend már tudja, előbb-utóbb, hídba lemész.

Ha bekapcsolod a rádiót, melegszenek a picike csövek,
De nem szól, Te meg hallgatod a csöndet, bénán ülve, mint a cövek…
Bánatod csendben dühöng, nincs hatása az érzéstelenítőnek.

Csendben, mindent látni lehet, utcai lámpák fénykörén
Fakadó amorf árnyak, csendben… játszanak járdánk kövén…
A többit, csöndben látom én a tiszta holdfény üstökén.

A létem végén, valahol, vak csendben, nyitott kapu vár,
Szerintem minek oda zaj, azon a kapun, nincsen zár…
Ott már csak mélységesen csendes csönd van, végső magány vár.

Vecsés, 2016. január 25. – Kustra Ferenc József

...

Mindenütt pára, örvény, árnyékok,
Ködgomolyból néha, nagy hegycsúcsok,
És hihetetlen magas sziklafal.
Ezt látni felér egy szép álommal.

A mélységből előtűnik a tó,
Látványához nincs hozzáfogható.
A vize varázslatosan szép kék,
Csípem magamat, mintha álmodnék.

A hegyekben a Bow-tónál ilyen,
Lelki szemeimmel látom milyen.
Mert biz’ ez nekem marad csak talány,
Mi látható Kanadában; talán.

Vecsés, 1999. július 4. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

A vágy bősz bizsergése lúdbőrösséget okoz,
Ha nincs ott a partnered, az élet ezzel pofoz.

A gondolatok is nehezülnek
És nagyon vaddal kiegészülnek…

Csak egy éjszaka, a földöntúli boldogság,
De élet, ha nem adja, lesz elkárhozottság.

Kérdések halmozódnak, igazi válasz nélkül,
Bennem a vágyódás, katasztrofálisan mélyül.
A bizsergés, eluralja eremet,
Forróvá teszi oly' habzó véremet…

Már nem is tudok semmi máson gondolkodni, csak fellebbenő szoknyádra gondolok,
Úgy tűnik, hogy a nyári, meleg időjárás is ellenségem, magamban harcolok.
Szoborszerű szépséged, betölti a látómezőmet,
Kiterjeszti a nagyon felbuzduló férfi énemet!

Vad gondolatokat letörni,
És imádsággal segíteni…
Bizony, marhaság elmélkedni.

Bizsereg a vérem, a libabőröm, meg minden is,
Másra már nem is gondolhatok, bőrödre, rád, csakis…
Megölelnélek én, hogy érezd, hogy remegek most is.

Vecsés, 2016. július 21. – Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjú stílusú haikuban…

Egyre többször érzem, ahogy öregszek, milyen romboló az enyészet,
Életemben mindig döntenem kellett, elfogadni szélső végletet…
Ilyen tudással és, ha, így haladok, meg fogom én érni a véget?
*
Rossz úton jár az,
Aki álomvárban él.
Múlt, realitás.
*
Ódon falak is
Omlanak, nem mesélnek…
Már nem regélnek.
*
Megfoghatatlan…
Jelen lesz ásatag múlt…
Ódon eszmények?
*
Régi emlék, mar.
Vigasztal, küzdet, lezúz.
Hiánypótlás nincs.
*
Emlékek foltos,
Rojtos, varázsszőnyege.
Nincs már varázsszó!
*
Régészkedni a
Múlt kutatóárkában.
Titok leletek.
*
Régi rögöt kell
Nagyon is porrá rúgni…
A múlt már örök.
*
Utána kell nézni, hogy mikor mi történt?
Keresni kéne, az én magam fenomént…
Hiába mondják, hogy a múlt volt, nem számít,
De! Érzem, amit átéltem, az még ámít.
*
Esetlen a múlt,
Már hiába keressük.
Történelem lett.
*
A jó dolgokat
A bölcs örökre őrzi.
Rosszat veszejti.

Vecsés, 2013. december 1. - Kustra Ferenc József

...

A lassan eltűnő napfény, mint a fonnyadó vörös rózsa,
Mállik a nappal, mint korhadt fahídban a hasadt tartófa…
Vöröslő alkonyi ég, óh, mondj, ha akarsz, most mondj még mesét,
Támad a sötétség, én már látom éj fekete setétjét.

A lanyhuló napért, kegyelemnek kérése meddő,
A múló napfény helyett a sötétség bizton eljő!
A lemenő Napnak fénye most még… ah, már csak halványan ragyog,
Az est, settenkedve, lopakodva, csendben, de előandalog.

Még halványuló alkonyi bíborban csendesül az este
De már jő az éj, és teríti... lám, matt fekete a leple.
De nem leszek ám én egyedül, csak magammal,
Majd velem leszek, tudattalan önmagammal.

Messzire nézek, távolban a hegygerinc, egyre eltűnőbb,
Már most azt várom, hogy láthassam őt ismét, reggel mielőbb.
Eljő’ a reggel is, Te elköszönsz nappalra, búcsúzol…
Találkoztunk majd veled, de még előtte... napfényt hozol.

Gondolkozok, loholnom kellene még a napfény után,
De rájöttem még a bandukolás is, sok lenne talán…
Mára már nincsen tovább… ilyen a sors,
Reggel lesz virradat, várom... szélvész-gyors.

Vecsés, 2013. március 14. - Kustra Ferenc József

...