Most azon muszáj elmerengnem:
hogy ha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecseg? csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres ?r egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörg?, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az ?ri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, ?rök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

...

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltérit?dik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és gy?zvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ? cseng? szív? kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jöv?r?l szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló gy?zelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvet?, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes f?vel
elhoznak lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
er?sitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

...

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erd?k az ? szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörl?képpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mez? álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

...

Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remeg? rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan
megyek egy h?s gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s ?szibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss leveg?,
szentség és tág leveg?
s az édesbús öröm,
a testeden átremeg?,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...

...

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökken? vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéb?l
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kend?jét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

...