| Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is,
 Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,
 Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.
 
 Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,
 Mért fáj, ha másért ver szived talán,
 Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -
 Megígézél bizonnyal, kis leány.
 
 Átengedem magam a b?völetnek,
 Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,
 E termen és e kedves szemeken túl
 Id?, világ ne létezzék nekem!
 
 Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes
 A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?;
 Mi ott szenderge titkos sejtelemként,
 Vonód alatt az mind életre j?. -
 
 Zenédben egy küzd? szívnek világa,
 Örömsikoltás, elhaló sohaj,
 Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,
 Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -
 
 Majd a zenére a tánc is megindult,
 Karomra f?zöm a kedves leányt,
 Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,
 Mint az er?s t? a leng? virányt.
 
 Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,
 Körüllebeg epedve, csintalan, -
 Dac és bék?lés, féltés és enyelgés
 Felváltva reng a tánc hullámiban.
 
 Majd érzem szíve gyorsuló verésit,
 Lélekzetét, - karomra d?l a lány,
 Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben
 Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán.
 
 Ha az igézet végre elenyészik,
 Fény, illat és zene kihal, eláll,
 S a köznapi világ néz újra rám le,
 A költ?itlen reg sugárinál:
 
 Képed, leány, egész kéjjel marad fel,
 Minél tán nem több sz?d bírása sem -
 S menten marad mégis minden salaktól,
 Mi a bírást követni kénytelen.
 ... |