Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

...

(3 soros-zárttükrös duó)
Bizony, napokon belül belekezd a levélsodró offenzívába,
Ha a tél meg ideér, majd sunyizik egy mélyülő defenzívába…
Bizony, napokon belül belekezd a levélsodró offenzívába.

Erdőn, mezőn és nyílt tereken, mint veszett róka, tékozlóan gyorsan nyargal,
A terek, utcák, kertek leveleit, kupacra kotorja, fanyar humorral…
Erdőn, mezőn és nyílt tereken, mint veszett róka, tékozlóan gyorsan nyargal.
*

(Senrjon)
Nincs mit tenni, ősz ilyen,
Tanúk vagyunk, születésénél…
Tetőt, sorban bont!
*

(15 szavas, 6 sorban)
Sodor kalpagot,
El humort…
Kőszobrot!
Tetőn: rozsdamarta rézkakas,
Ijedten forog, nem ócskavas,
Csöppet sem nyugalmas…
*

(HIAQ)
Lesz itt cudar világ,
Ha majd összeszedi magát.
Tetőt… ólat megbont!
*

(Leoninus duó)
Úgy tűnik, most kezd rögtön edzeni, próbál melóba belelendülni.
Nem hagyja békén az fasor fáit, ha meg törnek, tekernünk kell… fásli.

De, amikor meg majd elmegy, siránkozik, mint egy magányba maradt özvegy.
Azonban őhozzá meg, a hideg lesz kemény, ha-ha… nem lesz kemény legény.

Vecsés, 2022. szeptember 1. – Kustra Ferenc József

...

Az öröklétnek a pihenőhelye…

(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.


Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.

Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.

Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.

Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.

Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.

Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.

...

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

...

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.

Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.

Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...

A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...

Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.

Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.

Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!

Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…

Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…

Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József

...