Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

...

(3 soros-zárttükrös)
Hogyan is birtoklom a földi kincsem,
Ha hírem és magas rangom biz’ nincsen…
Hogyan is birtoklom a földi kincsem.
*

(Bokorrímes csokor)
Bizony benned mind ezeket föltalálom,
Mindaz mindenestől az én ideálom,
Örök hűség és a mélységes szeretet.

Benned bizony lelkem már réges-rég föllelte,
Nekem Te bármely kincsnél sokkal drágább vagy Te!
Már fölfedezett, hogy lennél jó és hű párom,
Kivel az életet, nagy szeretetben járom.

Te kedvesem, a fiam, meg a lányom
Vagytok nekem… az örök boldogságom.

Amikor meg rám nevet a két kis angyal
Lelkem rögvest elöntődig öröm dallal,
Mikor Te és a két kis angyal, rám nevet,
Én meg ismét, hosszan áldom a végzetet…

Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Dr. Kiss Rezső [1838-1915] „A Lia dalokból I.” c. versének átirataként.

...

Versben és senrjúba…

Még élő, meg a már holt lelkek, éves találkozója,
Sok koszorú és mécses a síroknak a borítója…
*
Halál kapuja,
Márvány síremlék maga.
Örökre készült.
*
Mécsesek lángja óv-védelmez,
Lángjuk a szellőben lengedez.
Más világítás nincsen, de minek,
Sirokon mécses van mindenkinek.
*
Néma tájon, csend…
Emlékek kertje fájó!
Zokog oly’ bús szív.
*
Zavaros világ,
Melyben jók, korán halnak.
Múltnak zenéje…
*
Lecsap a vihar!
Sast is lelövik ágról…
Élet és múlás…
*
Halál dallama az égbe köszön, lángoló az este.
Láthatár is bíbor, ez az égalja... örök mécsese.
*
Élet-sínek már
Törtek… élet kisiklott!
Változás nem lesz.
*
Gyertyafény pislog,
Sírokat így világit!
Ördög árnyai?
*
Test porrá mállott.
Lélekben elmélkedés.
Márvány fájdalom…
*
Porhüvely vétkes.
Igazság… más oldalon.
Faragott márvány.
*
Elmúlt az élet, kifakultak a dicső fények,
Ti elmentetek, vissza ide, már, sohsem tértek.
Sírodra, emlékedre könnyem csak hull-hull,
De ígérem, lelkemben semmit sem fakul.

Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József

...

Büszkeség, félelem vagy akár a kétség!
Ne engedd, hogy eluraljon a semmiség.
Lehet, azt gondolod, hogy az életed egy gyenge fércmű,
De bízz, hogy nem, hanem majd lesz egyszer igazi, élethű…
Hosszú utamon bandukolok, futok, loholok, vagy csoszogok,
És lehet, hogy az életművem, amit megszállottan hajszolok?

Örömmel fekszek le este, várom, hogy várjon a reggel,
Addig is éjjel, majd szépet álmodok a süket csenddel.
Lefekszem békésen és lehet, hogy ez az utolsó alkalom?
Így, ha ebbe belegondolok, akkor ez maga a fájdalom.
Ha majd megszűnik életem, a fontos létem,
Akkor fogod megérteni, hogy mit vesztettem.

Lehet az neked szélsőséges vigasz, ha utcán, mint bolond úgy szaladsz?
Igen vagy nem? Szinte biztos, hogy halál elől, élted vesztébe rohansz…
Múltad útját bejártad, karjaidat széttártad, értelmed átkarol,
Ő van, vele az ősvényen bízz, hogy neked segíthet jobb jövőt rajzol.

Az idő vasfoga, előbb-utóbb minden csontról majd a húst is lerágja,
Festék réteg alatt is dolgozik a világ jó pénzen edzett vasfoga…

A szívem virul, dobog és bár az eszem nem gondtalan,
Még télen is van olyan fa erdőben, mely nem lombtalan…

Vecsés, 2013. november 7. - Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írásként.

...

Kora reggel van, már pirkadgat a természet, ébredővé teszi a lelkeket!
Felhőtlen az ég, egyre messzebb látni, nem fáradtság így ezt csak ki kell próbálni…

Már reggeli elött, enni készen vagyok, Nap csüng a park fölött… csodálkozok!
Érdekes, ahogy csüng a felhőtlen semmiben, szembe megy estve elejbében.

Már az ősz is itt csüng, a napsütésről látni, levelek is kezdenek már hullani.
A parkban a fű már nem-nagyon látszik, bőven két hónap és márt avarrá is válik…

Egész nap jó meleg volt,
Kóbor kutyák vizet kerestek…
Tarolt a meleg…

Estve felé, valamelyest csendesülő hő, mi jó, mert éjjel annyira nem kell ő...
A Nap lelép, mint rab a börtönből, máshol hinti a hőségét, mint liszt a pékségét…

Sötét lesz,
Égbolt világít!
Hold-ezüst.

A Hold ezüstje a Nap helyén csüng, mint egy tüll függöny, mint egy jó hírt hozó -gyors- sürgöny…
Segítsége sok milliónyi csillag és ha ember nézi, érzi mily’... égi remény…
Éjjeli eget nézni az idő, kellemes, gondolatok többsége hosszan csüngő…

Vecsés, 2023. szeptember 7. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában és a közeledő ősz ügyében.

...

Süt a nap korlátok nélkül,
De már nem olyan nagy fényül,
Amihez a nyáron hozzászoktunk,
Amikor volt nyári hőség, poklunk.

Fénysugár áthatol a fák lombjai közt,
De már csak hamiskás a mosolya, füröszt
Még ugyan langymelegben és süt
Ránk, de már nem égünk, nem megsüt.

Rozsdásodó levelek közt a napsugár
Új színeket ad a lombnak, csillagsugár
A látvány, mely megfog, áthat, lenyűgöz,
Álomvilág látvány. Ő meg elidőz.

A szűrt, már csak hamiskás fény rabul ejt
Nem birok szabadulni, lassan ellejt,
Én meg nézem a rozsdás, gyűrődő leveleket,
Az azon folyton változónak látszó fényeket.

Álomvilág ez, mely oly’ ébrenlétben tart.
Csodálom természetet, nézem az avart
És az is váltakozó napfény színben látszik,
Lelkem is bolondul, még melegebbre vágyik.

A fű zöldje is mutatja… lassan múlik nyár,
Mely ezek szerint olyan volt, mint egy szekérvár,
Melyet szétver közeledő ősz, de jó ez is
És majd kihasználjuk mi… lesz a jó ebben is.

Vecsés, 2011. szeptember 24. - Kustra Ferenc József

...