Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...

I

Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemt?l, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy t?zcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
sz?rt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ? is ott.

II

Megáradt leveg?ben jött felém,
maga a változás, önt?zkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
k? és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s el?ttem maradt.
S a lomb szivéb?l madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.

III

Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erd?b?l ?z jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
K?be rúgtam, s lestem a csobbanást.
? neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit t?le kaptam, attól élek én.

IV

Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger T?le a mez?,
s gyermek én, t?z-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. T?zben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.

...

Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.

...

A kánai menyegz?re

Sötét szem?,
?, álmaim asszonya,
elefántcsontszín szandálban,
a táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

Nem leltelek a sátrakban,
a megtört homályban.
Nem leltelek a forrásnál
a kancsós asszonyok körében.

Karod kéregalatti fiatal fa;
Arcod fényszabdalta folyó.

Mint mandula, fehér vállad;
mint hámozott friss mandula.
Nem heréltekkel ?riztetnek;
nem rézkorlátokkal.

Aranyozott türkiz és ezüst fekhelyeden
Barna köntösödön arany szállal sz?ve a minta,
Ó, Nathat-Ikanaie, "Folyóparti fa".

Kezed rajtam mint sás közt a csermely;
ujjaid fagyott vizecskék.

Szüzeid kavicsfehérek;
Fölötted muzsikájuk!

A táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

...

Teste nem oly fehér, mint az
anemóna-szirmok, nem is oly sima - és
nem olyan távoli. Teste
vadmurok-föld mely a földet
er?vel vette be; a f?
nem növi be.
A fehérség itt szóba se jön,
fehér, mint lehet, bíbor anyajeggyel,
mindegyik virág közepén.
Mindegyik virág arasznyi
fehérség. Bárhová
teszi kezét, parányi
bíbor pecsétre lel. Minden íze
az érintést?l virág lesz,
mellyel létének rostjai
sorra tusáznak, halálukig,
míg az egész mez?ség fehér
vágy lesz, üres, egyetlen hajtás,
csomó, buja virágfürt,
kegyes óhaj újdonsült fehérségre -
vagy semmi.

...

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a leveg?ben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott b?ségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ?, testtelen,
a nyári mez?k illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

...