Nyári melegben tavaszi lágy szell?
Kék óceánban énekl? szép sell?
Erd? mélyén pacsirta dalolása
Ez Vagy nekem:
Szívem ragyogása.

Csodás gyönyör szíved birtoklása...

...

Én egy ?szinte, igaz emberre vágytam,
Hittem, hogy tebenned végre megtaláltam.
Fürödtem két szemednek bársony melegében,
Éreztem a szerelmet minden ölelésben.

Vágytalak szeretni tisztán és piszkosul,
Mint vulkán ha kitör, tüzesen, oly vadul.
Gondoltam, most szabad, repülni lehet,
Elhittem, miénk a boldogságsziget.

Ám jött egy keserves, óvatlan pillanat,
Melyben megmutattad valódi önmagad.
Most itt állok kábultan, bénán, megcsalatva,
A reményt, a holnapot, mindent feladva.

...

Szeretem nézni,ahogy a napsugár ragyog az égen.
Szeretem,ha esik az es? a virágos réten.
Szeretem,amikor nyilík a pipacs és a búzavirág kékellik.
Szeretem nézni a szorgos méheket,ahogy a virágport begy?jtik.

Megfogod a kezem,sétálok veled a réten,
Leszakítok egy virágot és kiszámolom néked,
Szeretsz-szeretlek,szeretsz-szeretlek-nevetünk mindketten,
Nicsak-egy pillangó-még egy és még sok felröppen.

Csodaszép ez a hatalmas,virágokkal teli rét,
Nyugalom árad bel?le szét,átjárja lelkünk legmélyét.
Nézel rám,szemed tükrében látom a szenvedélyt,
Karod ölelésre kész,hozzád bújok,érzem tested melegét.

Nem nézem már,ahogy a napsugár ragyog az égen,
Nem érzem,ha esik az es? a virágos réten,
Nem látom,amikor nyilík a pipacs és a búzavirág kékellik,
Nem nézem a szorgos méheket,ahogy a virágport begy?jtik.

Szád csókra nyilík. Szeretlek!-Szeretsz?-Szeretlek!
Forog velünk a rét, a virágok, a méhek,
Szorosan átölelsz,lágyan megcsókolsz,a vágytól remegek,
Soha többé el nem engedlek,örökkön örökké szeretlek!

...

Mikor a kezem két kezedbe ér
Tenyeredben újra éled a remény.
Végtelen nyugalmad eláraszt engem
Mikor óvó karjaidban fekszem.

Nem félem az éjszaka rám tör? szörnyeket,
Hogyha meleg testeden pihenhetek.
Kérlelem a napot, ma ne keljen fel,
ne ragyogjon, hisz éppen most alszol el.

...

Hullámok ostromolta parti sziklafalak ezrei omlanak le szerte
Álmaimat óvatlanul haragos valóság mélyre süllyeszteni merte
Köd és füst uralja a vidéket nincs tanúja annak mi régen él? volt
Nem érzem a Nap melegét, emlékeim között csupán halvány folt

Zivatarok által vér árad a földre, mindent tet?t?l talpig vörösre fest
Bárhova nézek mindenhol csak reménytelenséggel megfojtott test
A szél már nincs köztünk már csak ott fúj, ahol becsülik még létét
Reggelente látom meghalni a jöv?m, mely jelenti létezésem végét

Némely helyeken örök tél uralkodik, a zord id?t nem éli semmi túl
A nyár után vágyódnak az él?k, közben könnyek áradata földre hull
Soha többé nem lesz semmi a régi, a remény megírta hozzám levelét
Benne az áll veled lehetek, csupán annyit kér adjam neki életem felét

Én akár az egészet is neki adnám, csak már láthassak t?led egy mosolyt
Ugyanis már nem bírom tovább nélküled, hiányod igazán csak most fojt
Nem kapok leveg?t hiába lélegzem, szabadítóm vagy kire várok régóta
Rád gondolok szüntelen, ott vagy elmémben akár egy édesen szép nóta

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...