Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelg? ?sznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szell?,
Kellemes, mint kend?, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szeg?dött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerz?dtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint h?tlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ? a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kett?nk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

Mélyen, békésen aludt még,
Mikor magamhoz ölelve,
Alvó pilláit életre lehelve,
Szóltam, mennem kell,
Szívem...
? kérte, ne hagyjam magára
Észrevétlen, mert rémületes,
Ha hirtelen riadva nem talál...
Megtanulta már,
Hiányzom ha
Egyszerre
Nem vagyok...


Aztán kilépek a hajnali, h?s légbe,
Melyet a friss utca arcomra lehel.
Itt-ott már egy madár próbálgatja
Hangját, de a teljes koncert még
Várat magára. Most csend van.
Jó így.
Elmerülhetek a szárnyas gondolatban,
Mely visszaröpít hozzá, pedig csak
Egy súlyos munkanap választ el, s
Láthatom,
Megint...


Hogyan tudott így egyszerre bennem
Kitölteni minden kis zugot?
Kiürültem?
Igen, azt hiszem, csak a titkolt,
Meg sem fogalmazott
Remény volt él? bennem.
Minden más vitt,
Mint egy mechanikus
Gépet, tovább, pergettem
A napokat, mint néni,
Falun, jószágnak
Hasznos
Magokat...


Eljött, véletlenül, hiszen az angyalok
Soha nem szólnak el?re, elrontanák
A nem várt örömet, azt, hogy mit kapok,
Balgán kifecsegve...
Az angyalok csendesek, mindig okosan
Cselekszenek, s mikor már veszve
Látszott minden, mikor a szívem ott
Vonaglott egy nem létez? kereszten,
Belépett, s csendben jelezte, értem
Született, miattam létezik,
S egy angyal, az imént,
Halkan, alig lépve,
Annyi év után,
?t jutalmul
A karjaimba
Tette...


A szívem érett narancsként
Csordul, a mámoros
Gondolattól hogy este
Megint, mindig
Hozzá érkezem,
Ragyog a szemem...
? nyakamba ugrik,
Ölel,mert fél, hogy
Mint egy látomás,
Elt?nök...
Megértem, szegényt.
?t is érte annyi
Fájás...
Szeretem törékeny,
Illékony lényét,
Föltárta el?ttem a világ
Köznapi mindenségét,
Csillagok bolondos
Udvarát...


Aggodalmasan megfürdet,
Mint egy babát,
Én boldogan hagyom,
Hisz érintése édes,
Annyira hiányzott
Gyönyör?sége,
Fénye...
Belefulladok a gondos
Szerelembe, mint a
Bolyhos, meleg,
Hatalmas
Törülköz?be...


Szabadultan a napi hordaléktól,
Tisztán, mint ki az istenek
El?tt hódol, elnyúlok,
Kezei érintését vágyom.
Kigyúrják bel?lem napi,
Gyötört fáradtságom,
A véráram zuhogva
Indul testemben
Szerteszét...


Csak az éjszaka kíséri
Csendesen, bájos
Szerelmünk sok,
Kedves
Neszét...

...

I

Zuzmós sziklák,
zörg? levelek és töppedt hó.

Élek, hogy végig szívjam a cigarettát,
s a sztráda felb?g a lenti dombon,
csillog odalent a tó s a távírópóznák
a horizonton.

Egy lépésnyire a halott napon
zsebkend? hever mocskosan a hóban.

Picayune-t szívok
"a legrosszabb cigarettát", számat
a zsebkend?re szorítom
még meleg.

II

Ha velem volnál
édes és nyájas szó hagyná el
a számat,

a kopár fák odalent s a látható lökhajtásosok
a hatalmas távíróvezetékek s a füves hó
a sápadt fotóégbolt, a gubancos lég
sereg a duzzadó mocsár fölött a napban

levél volna mind
hangod mélysége körül,
ha nekem adnád, nem természetes módon, a korláton túl.

Ide érkeztem,
ilyen magasra, hogy
igaznak találjam ezt s a szeret?k
hangjait, és a kellemes fagyot.

...

Bátorságért kiáltottam, kitartásért énemnek,
Elszántságot kölcsönöztem vágyakozó lelkemnek.
Lesz, ami lesz, meg ne futamodj tettem fel a tétet,
Bizony semmi sem lehet úgy, amint azt elképzeltem.

Ámde, és íme, amint sejtettem s látni véltem én,
Megtörtént a csoda, - amit akartam,"megtört a jég".
Ez már szerelem, - de mit is írok, - nincs itt semmi jég,
Egy mély érzés kapuja nyílt meg el?ttem és felém.

Jóságos szíved, szép lelked, és önzetlen szerelmed.
Vágyad rejtett birtokába bebocsátást nyertem.
Boldog vagyok és büszke Reád magamban nagyon.
Rád azért, mert titkolt, nemes érzelmeid bírhatom.

Csodás érzés, szívedet adtad csupa szív kedvesem.
Megértelek én, - hogyne értenélek meg, de hiszen
Enyém a lelked, enyém a szíved, mert nekem adtad.
Szépeket írtál, több vagy nekem, mint azt Te gondoltad.

Úgy várt leveledb?l éreztem, melegség sugárzott,
Az a t?z, a boldogság, - ami engem is bódított.
Nem is folytatom boldogan rótt soraimat, - várod!
Máris küldöm levelem ezt, ami hozzád íródott.

Légy boldog, aggódj értem, aminthogy én is Teérted.
Ha majd valamiért megbántanák jó és szép lelked,
Vagy a furcsa bánat érzete hatalmába kerget,
Gondolatod felém küldd, hidd, az felvidít majd Téged.

Ha id?d engedi, kérlek, ne kínozzál, írj nekem!
Gondolatban biztos lehetsz, szüntelen veled leszek.
Rám gondolj gyakran sokszor s azonnal, ám gondolj azért,
Érzéseim lángja lobog igaz, h? szerelmedért.
Kedves leveled érkezését mindig várom, lesem,
Mindegy az, hogy mit írogatsz, írjál bármit életem!
Mindig reméllek, számomra Te, - örökké létezel.

Budapest,
1971.

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a leveg?ben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott b?ségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ?, testtelen,
a nyári mez?k illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

...