Az író

Ha képzeletről, az alkotás belső lelki folyamatáról
Az íróra gondolunk, és beszélünk, a lelki folyamáról...
A nyelv és a kifejezés olyan szellemet feltételezhet,
Mely nélkül ma, igazi irodalom és író nem létezhet.

A betű és az írás, régen nem volt az irodalom velejárója,
De ma már, megörökítő az írás, mint az irodalom fő fogalma.
Az igazi író... névtelen-tömeg közösséget szolgálja,
És hűségre, igazságra kényszeríti a ragaszkodása.

A közösség alázatos, névtelen szolgálata mellett,
Megjelenik az írói egyéniség, és egyéb helyett
Lelki keletkezés-pillanat tanúi leszünk... felsejlett.

A ma írójánál már végleg elszakadtak a közösséggel őt összekötő szálak.
A ma írója a közösség lelki-életébe, annyira kapcsolódik, muszájnak,
Amennyire maga is a közösség lelki életének a része, ha nem lazsálnak.

A mostani író, már nem igen rejti el önmagát,
Inkább mindent kiad önmagából. Irodalombarát.
Folytonos öntépés, analízis a fegyvere... nahát!

Mindjobban a lélek legmélyére akar behatolni,
Még a tudatalatti bányászását is megkísérli,
Ezzel akar irodalomnak, közösségnek használni.

Ezzel az író nem fordul el az ő közösségétől, sőt most fordul feléje,
És nem hiányzik így belőle a másoló ős-író, közösség tisztelete,
És a régi másoló-írók, önfeláldozó, igazság iránti hűsége.

A jó író nem elégszik meg a nyelv eszközének a felhasználásával,
Nem elég neki az érzés-figyelés, operál a kifejező szavakkal...

A lélek raktára készletéből a jó író jól kiválasztja,
Ami az irodalmivá alakulás, avató motívuma…
Ebben van az író régebbi lelki kincseinek a halmaza…

Trenírozd magadat, a szellemnek és a tudásnak embere leszel,
Írhatsz még olyan műveket, hogy benne a szellemiség magad leszel…
A tudás is látszani fog rajtad és ok nem lesz, többet nem feszengel…

Rengeteg kérdés és sok gondolat, még sarjadhat bennünk,
Amikre a választ, egyedül nekünk kell megkeresnünk.

A jó íróban benne van: a közösség… szabadság…
A hűség… az önfeláldozás… és a tudatosság…

Vecsés, 2015. november 22. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással… [R. GOURMONT „Tanulmányok” c. műve alapján. Világirodalom kiadása: 1931.]

...

Elszeretném mondani mennyire szeretlek,
de fogalmam sincs hogyan kezdjek bele.
Talán el kéne mondanom neked,
mennyire boldog vagyok melletted.
Ha veled vagyok minden más,
hogy valaha elhagynálak? Kizárt!
Melletted a gondjaim elszállnak,
és nincs többé se bú se bánat.
A szomorúság helyére öröm lép,
kérlek légy az enyém örökké.
Imádom, ahogyan rám mosolyogsz,
ahogy nézel mindig zavarba hozol.
Nem vagyok a szavak embere,
de abban biztos vagyok hogy szeretlek.
Napról-napra er?södik ez az érzés,
ha elveszítenélek abba tönkremennék.
Ha este lehunyom szemem,
minden pillanatban bízom benne,
hogy ha úja kinyitom ?ket,
még mindig mellettem leszel.
Már egy ideje biztos vagyok benne,
hogy te vagy az az egyetlen,
akivel letudnám élni az egész életemet.
Nem tudom elégszer elmondani neked,
hogy te vagy a legcsodálatosabb ember.
SZERETLEK!!!

/saját/

...

Táncot jár a tavaszi szél
a május oly sokat ígér,
ahány virág a földön él
mindegyik egy napra eszmél.

Egy napra nyitják szirmaik
mely a szívünkig áthasít,
fehérbe öltöztet boldogság
mely a lelkünkig hatol át.

Sok színben játszó virágözön
édesanyákra reá köszön,
úgy mondják el nekik,
hogy mennyire szeretik

...

Nem tudom, érzed,
hogy mennyire szeretlek én téged,
kevésnek érzem, ha szóban mondom,
inkább sokszor versbe foglalom.

Sokszor érzem, kevésnek véled,
akkor én átölellek téged,
karom megpihen a válladon,
ajkam édes ajkadon.

Szívem feléd kitárom,
lásd meg örömöm és bánatom.
Szavak röpke szárnyon tovaszállnak,
feledés porába belehullnak.

...

...magáévá tesz a magányos,
kietlen álom, a hideg, üres
ágyon, ne a darabokra szaggató
napokra gondolj vissza, repülj?
repülj a nyárba , mikor
oly sok év után, kábultan,
értetlenül - szinte bután,
zuhantál egy kedves
randevúba...
ezer sugárral ünnepelt a nap,
de nem perzselt, nem égetett,
langyos, kedves szell? is érte
arcodat, meglobbantotta
ingedet...
nem tudtad mi ez, csak érezted,
valami nagyon furcsa jóság
bebugyolálja tested, nem is
értetted, nem tudtad, mire
véljed...
s a buja rengeteg kedves, sz?k
ösvényén átöleltél, majdnem
kettétörtem és megismételted
a csókot, a legels?t, mit én fogadtam
olyan meglepetten?
utóbb beszéltél róla, akkor
tudtad meg, tisztán, élesen,
hogy "én ?t szeretem, istenem,
mennyire szeretem!"...
ámultál, mint a kisgyerek,
mikor az angyal csenget,
karácsony este...
kitárul az ajtó, teljesen,
s káprázik a csillogó
csodától olyan édesen,
hogy eláll a szó...

öleltelek, illatodba mélyen
belefúrtam magam, hogy
legalább ezt el ne veszítsem,
istenem, már akkor hogy
tudta a szívem...
pedig te akkor még reméltél,
tervet készítettél, s valami
módon magadénak tudtál,
teljes biztonsággal
engemet...

aztán jöttek a kínkeservek,
félreértések és bánatok, mint
malomban megadón a búza,
?rl?dtem, lázadoztam, hittem,
nem adhatod fel ennyire könnyen,
s amiért feladod...
ma már elment t?lünk a nyár,
a szerelem még tombol és éget,
de nyomunkban egy sötét
kísértet, azt mormolva, mint
buddhista imája, egyhangún,
idegesít?, folytonos, csendes
zajjal, hogy ember, ezt feladtad,
gyenge lábon állsz az akarattal,
elfáradtál...
igen, belefáradtál, érzem, s nem
tudok tenni érted semmit, csak,
mint Magdolna, letörlöm véres
lelkedet, kiölelem bel?led a
napi rettenetet, mikor lehet,
s engeded...
illatod ma is varázsos, lényed
el?ttem tiszta, nincs titok, csak
tudom, hogy nélküled keserves,
veled lenni, állandóan, mégsem
akarok...
így a magányos álom el?tt, legalább
jelenjen meg az ösvény, hol csak
kétszer voltunk, csak a testünk
esküdött, nehéz teher akkor is,
ha nem mondatott ki szó...
szeretlek, mint egy beteg
gyereket, lesántult cicát,
mint a soha ? kedvesemet,
szívemben forró széndarabok
parázslanak némán, s ha nagyon
éget,vizet neki...
de fölparázslik újra, s apellálok
az úrra, vegyen el t?lem, mert
úgy szeretni vétek, hogy tudjuk
mindketten, mindkett?nket éget,
csak egy balga "nem lehet" az
akadály...
ha ember kett?sen él, bicsaklik
a lelke, fázik és csak egy csöpp
melegre vágyik, ölelésre, szóra,
mindenféle, csillámos csuda jóra,
de azt az ember csak attól az
egyt?l kaphatja meg...
átok már rajtunk
vágy, szerelem,
szabad szívvel,
szürkén és érdesen,
de biztos talajjal -

így kellene...

...

A szíved kapujáig szállnak szerelmes szavaim. Nyissad ki kérlek, engedd be mindegyiket. Játszi könnyedséggel érezteti szíveddel a szerelmem. Mennyire szeretlek, mennyire vagy Nékem a szerelmem. Serény szívdobbanások, arcodon tündöklik a fény, szerelmes vagyok Beléd, csak szeretni szeretnék. Minden szó, minden vágy, ami elhagyja testem, lelkem, Szeret Téged: hidd el, higyj nekem, és a szíved mélyére kerül.

...