A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.

Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.

Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…

Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?

Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!

Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.

A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…

Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

...

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József

...

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

...

Toll-percegtető harcostársak…

Az élet szívja a vérem… tán’ míg elvérzek?
Örökké, vagy csak úgy, soká tart, hogy vétkezek?
A vérem az még biz' nekem kellene,
Törölni a vétkeimet… lehetne…

Erős hit a lélek masszív, esőálló alapja,
És ez belül fáradt lelkemben, eszemet kavarja,
A múltat, a jelent, a jót és rosszat, a várt jövőt,
Mint cselszövő próbálja előhozni... rejtőzködőt.

Mi, mikor fog megtörténni, mi lesz az, ami nagyon soká tart,
Még nem tudom, jövőt nem ismerem, de még taposom az avart.
Ó, Ti poéták, Ti toll percegtető harcostársak!
Olvasóink örömére, percegjenek a tollak…
Vélem, ha ezt tesszük, Istennek nagyon tetsző cselekedet...
De lélekkötelességünk is, pátyolgatni más lelkeket…

Vecsés, 2015. február 04. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.

Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…

Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.

A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.

A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.

Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.

Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.

Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!

A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.

Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…

Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…

Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.

Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József

...

Közeledik… lehet már csak bliccelni fogok, az élet vonatán.
Majd mikor végleg felismerem, hogy nincsen már menni… hova is mán.
Amikor már talán torz frizurába fésülöm a hajamat
És az lesz a legnagyobb baj, ha már nem ismerem meg magamat.

Ezt a csúnya sorsot, nem kívánom az ellenségemnek sem,
Maradjon az élet, tiszta fő, egészséges lelkiségem.

Az idő bizony, láthatóan kortalan, itt nincsen véglet,
Előbb-utóbb mindent és mindenkit utolér az enyészet.
Mi is csak történelem leszünk, míg élnek, akik ismertek.
Utána, múlt tömeggé válunk, az utódok sem ismernek…

Vecsés, 2012. november 5. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

...