Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




Vers Szandának
Kezedre csókolom
ma a szivem hőn,
hogy óvj, vezess, ints -
te nemtőm!

Az úrhoz száll imám
elmondva néki,
mi vagy nekem te -
te égi!

Ott elrebeghetem,
hogy mit kivánok,
csupán neked nem -
te áldott!

Hímezzék útadat
a szende rózsák,
amerre jársz csak -
te jóság!
...
Kosztolányi Dezső
Rózsa
Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkendője egy vékony sárga szallag!
Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly szűzi és árva.

A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze űrbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
...
Feleségemnek . . .
Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
? adja nékem a lélegzetet."
...
Annának, utolszor
Te messzeségek asszonya, te emlék,
Isten veled, most elküld már szívem.
Mennék utánad, ó de merre mennék?
A végtelenbe tán?
Te csillag vagy ma már az égíven.

Isten veled! Te vagy a fiatalság,
Az édes múlt, az elveszett tavasz,
Magamtól búcsúzom, ha küldöm Annát.
Az ifjúságomat,
Amely egyetlen, messze és igaz!

Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben.
A szőke napra vár.
Isten veled napom, egyetlenem.
...
Hajnali vers kedvesemnek
A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
...
A szerelem éneke
Salamon Király "Énekek Éneké"-ből vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és műfordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:
- Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be őket,
újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyiláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bensőm,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala tőlem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az őrök,
kik őrzik a kőfalakat,
megfogtak engem az őrök
s megvertek a kőfal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem szűzei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ő betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeretőknél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!

A MENYASSZONY:

?: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Az ő keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szökő, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeretőm,
ily ékes az én szeretőm,
akit szavaim tovaűztek.
Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,
lányok, jeruzsálemi szűzek.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj;
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
házavidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!

A MENYASSZONY:

Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeretőm, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
s ő az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mezőn, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.
...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó