Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Látom: ma szemed különös-szomorú, tüze fáj,
s véznább ma kezed, míg a térdedet átkarolod,
Figyelj ide: messze, a Csád csuda-partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

Harmónikus és kecses, édes arányú kobold,
b?rén divatos, kusza minta varázsa virul,
versengeni senkise tud vele, tán csak a hold,
míg ring a tavak tetején, remeg és kisimul.

Távolban akárcsak a tarka vitorla, suhan,
futása örömteli, fürge madár-repülés,
márvány üregébe bujik, ha az est lezuhan,
s ilyenkor a föld csodaszép örömök fele néz.

Mondjam, hogy a messzi regékben, az ifjú vezér
hogyan szeretett s vele volt-e az éjhajú lány?
Nehéz ez a köd, belehelted, a torkodig ér,
és hinni csupán az es?ben akarsz ezután.

Meséljem-e el, milyen ékes a trópusi táj,
mily karcsú a pálma s a f? milyen ?s-magas ott?
Zokogsz? No, figyelj csak: a Csád csuda partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Fels? virágok százai
dícsértek illatukkal engem,
és az ?si állat-sereg
mind sz?kebb körben körülöttem,
még b?n nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcs?fokait
mid?n öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azurkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, b?ntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek !...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam..., s hogy ébredek,
csendes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze t?nt,
akár az árnyék - mindörökre.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...