Én meg, még szeretlek…

Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között,
Hallgatom… a fűben ülök a fák között…
Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között.

Egyedül, így bizony nagyon magányos a sok napom,
Istenkém, ha itt lennél... Ezt bizony nagyon akarom!
A szerelem csak dúl-fúl a lelkemben, ezt bizony nagyon elfogadom,
Persze az lenne az igazi, hogy itt ülnél velem, ezt is akarom.

Régen volt és csak egyszer, hogy ezt az erdőt együtt jártuk,
Akkor még ketten egyformán a jövőt jól megálmodtuk…
De Te… aztán sajnos, másképpen döntöttél, a fájó-magány mellett,
Énvelem nem is törődtél, pedig egyet értettünk jövő mellett.

(Bapeva tükör)
Jövő?
Merre van?
Lehet tudni?
Azt sem tudhatjuk,
Mit hoz nekünk jövő,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Érted és miattad… epedek!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!

Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Érted és miattad… epedek!
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Mit hoz nekünk jövő,
Azt sem tudhatjuk.
Lehet tudni?
Merre van
Jövő?

(Anaforás, 3 sorod-zárttükrös)
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem,
Szív fenntartóm vagy még most, így akarod vagy sem…
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem.

(Szenrjú)
Kezd már fújni szél,
Magánnyal… hazamegyek.
Még elmélkednék…

Vágyainkat leölik a sors-átkok,
Mert a lapokon írtak olyan mások.
Voltak varázslatosan szép napok,
Ma már ezek, csak elillant álmok.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz,
Sorsunk fák alá lök, igazodjunk nagy levélhulláshoz…
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz.

Vecsés, 2020. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában a szerelemről, kedvesemnek.

...

Öregszem! Most én még kirándulhatok.
Természet befogad, majd oda eltúrázok…
*
Egyszer én is felmegyek égbe!
Talán ott van totál béke?
*
Sírkertben jártam, felnéztem… égre,
Imát mormoltan, magamért is! Mi végre?
*
Költőóriások, ragyogtok örökön, csillagnál fényesebben,
Örök tisztelet él, bennünk, belsőmben...
*
Legszebb szavakat,
Nagymenők írják, éj alatt.
Örömkönnyeim folynak, párnám alatt.
*
Az élet bakája vagyok,
Ha kell, rohamozok…
Életben, nem maradok…?
*
Csend… maga semmi.
Ezt lehet élvezni…
Takaróként borít… jó aludni.
*
Sokszor, oly’ nehéz ébren lenni,
Sokszor, oly’ jó reményt álmodni.
*
Realista vagyok, így pesszimista,
Különben elvész számomra az élet útja…
*
Magányos utamon végig fedett… ködtakaró.
Egyszer, árokparton majd befed… földtakaró.
*
Utamon, Isten hidege dermeszti, testemet,
Napfény köd miatt… elhagyja lelkemet.
*
Ködben, halovány holdfény csak gyászol,
Ha magányosan, magadnak sírt ásol…
*
Majd lefekszem árokparti zúgó csendbe,
Zizzenve befogad az örök este.
*
Majd, csivitelő madarak, nekem hallatják hangjukat…
Már nem érzem fájdalmukat…
*
Vakon simogató éjszaka, reménybe ringat,
Remény, reggeli ébredést, nem hozhat!

Vecsés, 2015. március 20. – Kustra Ferenc József- Új szépirodalmi irányzat. Kritérium: a versszaknak 10 szóból kell állnia és a sorvég, rímeljen! Ha több mint 2 sor, akkor is a rímképlet = A

...

A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…

Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.

Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.

Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.

Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.

Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.

Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!

A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.

A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.

Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.

Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.

Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…

Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és az elesett hőseinkre emlékezésből.

...

A torpedós orvlövész - a II. Világháborúban, az Atlanti óceáni, tengeralattjáró háborúban…

A konvojtól lemaradókra, halál bőszen leselkedett,
Ki lemaradt, azoknál a hangulat nem volt emelkedett…
A szürke, néma és rozsdafoltos hajótest,
Csendesen állt a víz felszínén, mint aki rest.

A periszkóp kiálló fémoszlopáról
És a fedélzeti biztonsági láncról,
A közeledő hajó motorjai zakatolása ütemére,
Csöpögött a víz folyamatosan, a búvárhajó fedélzetére!

Lent a torpedóvetőnél némán álltak, néztek emberek,
Ez volt az utolsó torpedójuk, amit most betöltöttek…

Hidrofon-kezelő figyelt, fejhallgatóval a fején megadta
Hogy halálraítélt kereskedelmi hajónak mi az adata,
Hogy a torpedó, kilövés után, el, hol és mikor találhatja…

A becsült sebesség, becsült távolság is megvolt,
A háta mögött álló ember a kapitány volt...
A kapott válaszokra, egyenként bólogatott.

A parancsnok felmászott az acél létrán a támadó fülkébe,
Ott a helyiség megélénkült, elmúlt az emberek feszültsége.
Volt, kinek viccelésre támadt kedve hevesen, mint, menedéke...

Az U-boot hídján, négy őr távcsővel pásztázta ködöt,
És semmit nem láttak, de a szabályszegés föl sem ötlött!

Csak a hullámok miatt fedélzetről felcsapódó és becsorgó víz hangját
Lehetett hallani és érezni hajó, süllyedő, emelkedő ritmusát…
A kapitány odaért közéjük, csak nézett, de nem szólt, nem hallatta hangját.

Mind az öten, egyszerre hallották meg hajóról, karácsony énekét,
És tudták, a hajón angolok ünnepelték a karácsony estéjét…
A kapitány felemelte a különleges Zeiss távcsövét, de semmit nem látott,
Bámult ködbe... a hajót akarta látni, vágyni szerette volna a valóságot!
Fogta a csőbeszélőt és halkan egy parancsot morgott bele,
Elektromos motorokkal indultak el, a hullámos csendbe…

A Walwis Bay nem kapott semmilyen elő jelet vagy figyelmeztetést,
Egy pillanat alatt fordult át a fedélzete, élte rettenetét…
Ünneplő gyereket bontogatták a karácsonyi ajándékokat,
És aki élt, átélte halálos pusztulást meghozott rémálmokat.
A kabinpadló is megemelkedett és fel is szakadt,
Mint egy felhasított gyomor, ami a kardtól kiszakadt…

A hajó megbillent és imbolyogni is kezdett,
Mint a bizonytalan, aki a ködben eltévedt…
Bal oldali motor kiszakadt masszív, szétzúzott talapzatáról,
És kiszakította a hajó oldalát, mintha... lenne papírból.

A rémült rádiós tudta mi lett, a beállt sötétben asztalába kapaszkodott,
Hallotta a kinti pánikot, adásra tette rádiót, morzejeleket adott.
Tengeralattjáró! Tengeralattjárók megtámadtak! Közben, több imát mormogott!

Többször leadta a hívójelet, de senki nem válaszolt,
A konvoj ötven mérföldre már régen el is távolodott…
Megpróbált egy közeli New-foulandi állomást is hívni ízibe…
De a hajó süllyedt, az antennavezeték már belelógott a vízbe…

Vecsés, 2016. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

...

Hol vagy már, kedvesem?

Ó, te borús felhő már, látásod is szívet elszorít.
Ó, kedvesem, ha itt lennél és az ölelésed szorít…
Ó, te felleg, minek vagy fejem felett, rád én nem vágyok.
Ó, kedvesem, már majd’ megőrülök, rád, annyira vágyok!

A létem előjött, minden csak bőn dübörög bennem,
Nem vagy itt, amire vágyok minden lehetetlenem?
Imádlak, életteli karjaidba kéredzkedem.

Ó, te köd, miattad nem látok, vagy vér homályosítja a szemem?
Ó, kedvesem, ha soká nem ölelhetlek, lehet, hogy eszem vesztem…
Ó, te napnyugta, érzem, bíborban vagy, de sajnos nem látom.
Ó, kedvesem, mindjárt sötét van, gyere, forr vérem, úgy vágyom…

Bizsergés, jó vad bizsergést szül,
Ha jössz, reggel ez lesz emlékül…
Holnap este megint... vendégül?

Vecsés, 2016. július 21. – Kustra Ferenc József

...

Élet csak egy van,
Jól kellene használni.
Lét nagy ajándék.

Az életspirállal írható le az élet?
Az mutatja meg az életed… egész létet!

Van fehér spirál, mi a pozitív
És piros spirál, ami negatív.
Belül van az éned, ez nagy origó,
Kívül kör zárja, mint kerítés… hohó!
Fehér belül széles, szűzies, kívül már vékony,
Piros belül kezdődik, kívül széles, kártékony.
Mi vagy Te a nagy spirál játékban? Tán' a golyó?
Sorsod a rugós lökő, golyó nocsás, mint bolygó?
Változik folyvást a pozitív és negatív
Utadon biztos nem oly' sok a diadalív.

Belül az origóban a felettes éned
Közérzetedtől függ, Tenmagad hogyan érzed.
Az életed folyását Te, hogy látod és a buktatókat?
És elhasalsz, vagy zihálás nélkül veszed a kaptatókat?

Az életspirál szélére jutni nem egy leányálom,
Kérlek, hogy ne tégy olyat, hogy mondani kelljen: úgy bánom.
Ha a börtönbe csuknak, vagy nagy kaszás alanya leszel
Akkor bizony Te már új életspirált biztos nem veszel.

Egyenes élete senkinek nincsen, az mind csak spirális
És sokaknak ráadásként olyan büdös, mint egy kanális.
Lehet még a spirálod is görbe,
Untalan csak mész-mész körbe-körbe.

Az sem olyan jó, ha egyenes a spirálod
Mert akkor már utolért végzetes halálod.
De ezzel persze ne siess,
Ha az élet veled szíves…

Ha majd az életvonatod az utolsó spirál kanyarban
Kisiklik és Te kiesel, landolhatsz a betonárokban.
Akkor még röptében jobb híján fogsz Te imádkozni
Ha ateista voltál is, erre fogsz szorítkozni.
Életben lőnek is ránk, fülünk mellett süvítenek a golyók,
Én oltári nagy szerencséd van, ha ezek csak puha hógolyók…

Ha néha esőfelhők lógnak életrétek felett,
Akkor kitörnénk, elmennénk egy nagy probléma mellett.
Hogyan lehet a spirálban gondtalanul dönteni?
Ki lehet életproblémákat a vízzel önteni?


Életspirál mutatja, bár akárhogy szeretnéd, nem vagy szabad!
Mert szabadság nem létezik, mely, az összes körülményből fakad!

Szabadság nem létezik, körülmények gátlása miatt
Mert azokat levetni nem lehet az életünk alatt.
Megoldás nincsen, csapódunk az életspirálban
Mely olyan, mint elsétálni a labirintusban.
Sokan vannak, kiket csak a szabadságvágy űz
Velük élni oly' nehéz, mert nagy bennük a tűz.

Spirálban is alkonyodik, eljő a bíborral festett est,
De a csak a szerencsésnek olyan a sorsa, hogy ilyet fest.
A többségnek a kín estéje jön el, nem feledhető,
Mert az életspiráljában csapódva nincs elő-tető
Tavasszal még vegetál, de sarjad a mező...
Bús az őszi lombhullás... több mint kifejező.

Ki hogy alakul, milyen ember, olyan az életspirálja
A dolgait ennek megfelelően jól-rosszul csinálja.
Van, akinek a spirálja önmagába fordul vissza
És van, aki a körből kirepül, ennek levét issza…

Ahova születünk olyanok a körülményeink,
Kinek az apja király volt, ő lesz a mi királyfink
Aki gazdag család életspiráljában jött világra,
Korán tanulta, már kiskorában is a pénzt imádta,
Kinek -ha az jutott- a családja koldusszegény és éhezik,
Annak életspirálja olyan, hogy talán… súlyosan vétkezik.

Életspirálunktól függhet attól, hogy jók vagyunk-e?
Valamint attól, hogy átérezzük, rosszat tettünk-e?
Ettől függ, hogy a gyermekünket szeretjük, és hogyan neveljük
Meg a családot, rokonokat, barátokat hogyan szeretjük.

Előfordul, hogy valaki életspirálja korán megszakad
Sőt van, ki bármit tesz, mellette a fránya élet csak elhalad.
Van, kinek az életspiráljában friss mezőillat terjeng
És létezik, ki egész életében, hideg sárban fetreng.

Életspirál lehet a szerencse mesebeli tartálya
De bóklászhat benne a patás ördög, mit rúg: a fartája…

Vörös pipacsok integetnek nekünk, rétek zöld színében,
De ne feledd, ez káros gaz, bármily szép az ember szemében.
És a vérszínű -piros- vér, mi minket soha el nem hagyó
Az ereink foglya.. néha lázad és folyik a csavargó…

Vannak persze kevesen elkötelezett jók
Ők a kevesek, akik mutogatni valók.
Jó ember, kinek az életspirálja erőszakmentes
És milyen ember, akinek a bűn a legnagyobb szegmens.

Életspirálként működik a mi egyéni sorsunk,
De van családi és társadalmi életspirálunk.
Kinek az életvonala rosszul, körbe-körbe megy
Előbb utóbb elszédül, saját életére rámegy…
Akinek meg hepehupás, göcsörtös sínen húz a mozdonya,
Annak életét nem ezüstözi, világítja fényorgona.

Vannak az életspirálunkban események, miről nem tudunk
Élet alakulhat úgy, hogy rejtélyek közé látni nem fogunk...
Lesz-e, hogy visszakapsz valamit befektetett szeretetedből?
Pucold ki az eszed, lelked és feledj mindent a keservedről!

Az életspirál
Miben benne az élet.
Élni, mi jutott…
Van, kire süt a napfény.
Mindenkinek aranyfény?!

Vecsés, 2014. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott: (avagy spirális a létünk…?!)
Versben és az eleje haiku, a vége tanka…

...