Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




Hiányzol
Mónika, azt kérted ne írjak többé szépet Néked, mert felejteni kívánod mindazt, mi történt Véled. Felejtem hát a szót, Szeretlek Téged, mert felidéz benned mindent, mi szép s jó volt Néked.

Mi Öröm, Boldogság, és Szerelem volt Néked, attól lett Életed bánatos, keserű, s magányos, végleg. Magányod feloldani készülök éppen, ha elfogadod, ismét Boldog lehetsz, Vélem.

Boldog, mert nem bírok magammal, ha meglátlak, nem bírom ki hiányod, mikor nem látlak. Hiányzol minden percben, s órában, miközben felemészt a tudat, nem lehetsz Enyém, csupán néhány órában.

Mikor magamhoz ölellek, egészen, érzem, ilyenkor lehetünk egymásé teljesen. Ilyenkor csak Mi ketten vagyunk, hisz szükséged van rám, mert kívánjuk egymást minden nap, s éjszakán.

Szeretném megadni mindazt, mi hiányzik Néked, hiányzik gyengéd, jóleső érintésem, ahogy igéző pillantásod Nékem. Hiányzik a szó, mit Neked írok éppen, s hiányzol Te magad, ki vagy Nékem.

Izgalmas tested, percenként kívánom, ahogy izzik a levegő, oly jó az, mint egy álom. Bolondulok, s Megőrülök Érted, mert az vagy Te Nékem, mint a Gyermek, e Létnek.

Gondolat, mi megadja Nékem, s tovább érezzem forró érintésed. Felizgult testedről, ruháid, lassan letéptem, s ahogy megláttam gyönyörű melleid, a bájtól szinte teljesen betéptem.

Álltunk ott kettesben, ruhátlan, meztelen, lassan ölembe emeltelek, kívánva, esztelen. Szenvedéllyel, lassan rácsúsztál nedvesen, s közben haraptad nyakam, a mámortól kéjesen.

Szenvedély az, ahogy csókoltam füled s nyakad, miközben felfedeztem ruhától eddig rejtett titkodat. Hátadra fektettelek, hogy mit érzel, tovább fokozzam, s nyelvemmel, Mi Kincs Nékem, a gyönyörbe juttassam.

Fokozott izgalom, mi átjárta testünk, ahogy remegtél, attól még jobb lett a Szexünk. Elmentél többször is, mire nedves ajkad végleg megpihent, miközben lüktető lelkem, melleid közt pihent.

Folyton kívánom, s vágyom izgalmas tested, kérlek, add meg, hogy beteljesüljön egyszer, végleg.
...
Áros Ferenc Szenvedély,
Miért nem rózsaszín minden?
Az éj sűrű sötét leple, borult a lelkemre.
Nehéz súlyként dobog a szívem,
nem kapok levegőt, nehezen lélegzem....
Talán abba kéne hagynom,
és mindent befejeznem.

De vannak pillanatok,
mikor rózsaszín fényt áraszt minden,
az életerő amit érzek, euforikus,
és csoda széppé tesz mindent,
miközben semmi, de, semmi rossz nincsen.

Ez a fény nem az enyém,
csak vágyom rád, és magamat emésztem.
Miközben Te, oly messze vagy,
és rólam, a fejedben semmi, emléked nincsen.

Mióta nem láttalak úgy érzem,
veszett kutyák marcangolják a lelkem.
Elszáll az erőm, meg áll a szívem.
Kérlek hajolj fölém, csókolj meg,
csöpögtess egy kis vért az ereimbe,
hogy újra érezzek, és beinduljon az élet a testembe.

Egyszer láttalak sírni,
éreztem a fájdalmad, és a bánatod.
Magamhoz akartalak ölelni,
hogy érezd a szerelmemet, oltalmaz karom,
és elmondani örökké veled leszek, ha akarod...
...
Bánat,
Hiányzol
Hiányzol minden nap, órában, percben,
Hiába vagy velem mellettem,
Tudom hogy itt vagy hisz látlak,
De látszik szíved másnál járhat.

Úgy teszel mint ha érdekelnélek,
Pedig tudom másé lett szíved,
Lelked mélyén mást szeretsz,
Csak bevallani nekem nem mered.

Színház lett az egész életünk,
Melyben hazudunk s közben nevetünk,
Titkolod legbenső érzelmeidet,
Miközben látszik nem engem szeretsz.

Gondolatid máshol, másnál járnak,
Engem közben felemészt a bánat,
Ezért hiányzol, hiányzol nagyon,
Remélem szerelmed egyszer visszakapom.
...
Eufória
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
szükségét érzem egy nagyobb írógép-toknak
melyben elférnek alsóneműim
az önvádam hegei
sebek bőröm radír-
gumiján mely mindig
önmagát radírozza
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
a hold tüzes arcát kínai festmény
hűs rizsesőjébe rejti
s nem alhatok a dörgés miatt
e nyári délutánon
melyben egy lány lemezt tesz föl
mesterkélt szörnyű röhejjel aláfestett
őrült szaxofon-kísérletet
a másik szobában
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
minden várost az utca
féloldalára építenek csak
és cipőm az épületszárnyakon fölsétálva
ablaknyomokat hagy
repedezni vágyó párkányokkal
s felgöngyölhető redőnyök cipőnyelvével, jaj,
felgöngyölhető nyelvem zsinegen látom
és arcom valami ingán
leng a spárgaszáron
gúzsbakötött lábú játékkártya-kép
lábánál fogva felakasztott Villon
És a mama fényképpé halványul kezemben
És a papa neve Ludwig
elveszett valódi ingatlanterven (elnyelte a víz)
Hajóbőrönd Yonkers Avenue
ahol most lengek és lógok
a végső fán mely vedelve bólong
s ahol kórusműveket dalolnék
az önkívület mezején
de egy angyal elcsípte heréimet
és kasztrált hangom túl vékonyan ugrál
a lánnyal ki nevető lemezt tesz föl
a másik szobában
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
a szemem árgus kém és madárrá
változtathat bármikor engem
egy időt lebíró tunguz robbanás
de nem vagyok apokaliptikus srác
és nem alhatok a dörgés miatt
e nyári délutánon
és néma madaram szeme
kiszáll a fejemből
röpdös a világ körül
melyben egy lány fölteszi
húslemezét
És ruhátlan állatsereglet vagyok
pucér összhangra vágyva
de országokra osztottak fel
Tibetben krumplilábakon állok
vagyok különös bohócfajta
lisztes az arcom hajam leragasztva
s nem alhatok a dörgés miatt
húsom lejár a tű alatt
A lány forgatja
megfordítja
megfordít engem
hogy lejátssza másik oldalam
Melle virágzik
fügék hasadnak
fehér a nap
Sohasem térek vissza
egyiptomi ruhába bújtam.
...
Karperecek
I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstből - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néző erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mező volt, felhők tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgyűrü fölött,
S visszazúdulván a hármszögletű bádogtetőről, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendülő karpereceid tündöklően
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karkötő-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és működött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szellővel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ˝asszonykereplőnek˝ nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebegőben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit esőfogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a levegőből, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kiszűrődik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a szőke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid szűntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gyűrüző képekről, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mezőkön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övező füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fénylő tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkből, felkúszott az égre és lett
belőle hold.
Útnak eredtem Dionűszosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni őt;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetről,
ágai elborítván a vitorlát, egy szőlőtő emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefüggő fürtök és göndörödő, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölödő hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekeredő kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért előlem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
előterében,
Krétai istennő, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csípőjét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga előtt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zengő homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszögletű
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszögletű bádogtető visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fénylő
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.
...
Öreg barátném
Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvetődtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacső
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új seprő a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényétől úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
rémlő szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkendő-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkezőknek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtetőn!
A seprő mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a levegő.

Minden a lehető legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességről, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.
...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó