?sszel az asszonyokra nézni fáj:
Oly elviselhetetlen, milyen szépek...

*

Már ért-e mást is szíven ily bübáj,
Ha ?szi fénnyel langyosul a táj,
Hogy érzi: asszonyokra nézni fáj...

...

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva t?rte
A gondok ráncrepeszt? ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizét?l milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim cseng?s nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

...

- Tshen Hai -

Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldök? szép!
- Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemb?l páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.
- Most tudd meg a vétkem; -
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, - hogy is emlékeznél? -
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.

- Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, -
Ó, mért is láttalak?

Szell?cske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
- Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelg?,
Kéjes, vágyó, forró, eseng?
Szél volna az! - Ó, drága szépem!

...

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...