1

Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidb?l épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
h? szeret?d munkáján elfelejtse?

Tudnál-e engem uj világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen er?m ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?

Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.

2

Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.

Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján gy?zedelmem.

Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd, ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

...

Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak t?le álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mit?l is félnél, kedvesem?

...

Nedves a pillám,
mint gyöngyvirág esti levele.

Zsongó-dongó szél suhan
s illatod érkezik vele.

Édes, erjedt pusztulás,
súlyos pókhálók, s?rü szálak,

sebekre gyanta, vatta, gyom...
Már lefekszem, mert nem talállak.

Fohászkodásom szavai,
melyek közül egyet sem értek,

mint kis miazmák rajzanak,
szétnyüzsögnek, mint a férgek.

Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,

de elmosódom vele én is
és lehull és elvész a karom.

Az éjszaka dudvás, fülleteg alja
rejti a bomladó királyfit.

...Hol vagy? Ibolyafény? csillagod
milyen avar alól világít?

...

Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztend?k ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszéd?
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fényl?
glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéz?
gömböly? kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,

eljövend? magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára... -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán,

falnaptáram r?t betüvel rikácsol:
H?sök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, ég?
fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mez?kön,
sírok alján boldogan összekattan
millió h?s állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák,

s mindenrangú ny?tt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra ver?dik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétl?
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelm?
balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengert?l mely sziget édenébe
rejtsük a bölcs?t?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gy?r?jében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, miel?tt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:

Holnap bizton h?s leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel

h?s fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
égne a város.

...

A multkor, hallom, rólam beszélt, édes,
- Szép magától, hogy emlékszik reám -
S megkérdezé (igazán mily kedélyes!)
Ki »érdekel« most, melyik szép leány?
Sajnálom azt, hogy itt kell adni választ
És azt, hogy én még mindig verselek -
De levelet csak nem írok magához?
Személyesen meg nem beszélhetek.

Nos, köszönöm hát aranyos figyelmét,
Valahogy csendben én is megvagyok.
Húzom az élet sok prózai terhét
S nem félek már, hogy »búmban meghalok«.
Az öreg Plátót megtagadtam végképp,
Az ? tanában nincs más, csak üröm -
Egyszóval, édes: én kijózanodtam
S az új szerelmet szörnyen kerülöm...

De hogy figyelmét én is viszonozzam:
Hát maga hogy van?... Gondja nem lehet,
Van már új csillag (zavarba ne hozzam!),
Aki jó párti s nem ír verseket.
Jó, hogy a dráma ilyen vígra fordult
S egy kis házasság lesz a vég talán -
Én a szerepem most már befejeztem:
Sok sikert érjen, édes szép leány!...

...

Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, er?s szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerül?kkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel:

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

...