A nagy kérdéseim…

A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?

Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?

Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?

Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?

De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…

Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.

Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.

Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?

A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!

Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…

Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

...

Mily’
Ékes
Takaró.
Körül ölel
Ő, sötét estem.

Estére, én takarni készültem a törékeny tested,
De elkészült a sötétből szőtt takaród… ez ested.

Sötéség honol,
Nem téveszt(ő).
Titkot rejt,
Takarj
Be!

Innen, már összeért a tér az idő és a lét
Mi meg csak élveztük a szerelem hevét.

Nincs már távolság.
Tér, idő, lét
Összefut.
Órák,
S mi.

Bármilyen távol,
Tér, idő, lét
Egy immár.
Égünk
Mi.

Aztán a csend eluralta a szobát, a létünket.
Álom meg győzött, betakarta az eszünket.

Hull
Álom
Mézédes.
Mámoros csend
Még légben cselleng.

Mámor-csend lebeg,
Júdásként súg.
Méz-álom,
Elmét
Csen.

Csend,
Tettek
Júdása.
Mély álom
Valót feledtet.

Vecsés, 2017. november 18. – Szabadka, 2017. december 11. –Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat: szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit.

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A szörny a k. h. százhetvenkilenc fok felé közeledett,
Harminc méter mélyen jól, csendes-gyorsan közlekedett.

Fő fegyverei a gyilkos torpedók voltak,
Elől négy, hátul kettő vetőcsövek vártak.
A torpedó hat méter hosszú, ötven centi átmérőjű acélszivar,
Orrukba elhelyezett pillanat gyújtóval, érintésre robban, hamar.
A monstrumot bőségesen ellátták torpedókkal,
És élesítendő, ott beszerelendő gyújtókkal.
*
Csupa fenyegetés
És visszafojtott feszültség!
Csupa robbantás vágy!
***

Az amerikai mérnök így folytatta az érdekes ismeretterjesztést:
A naszád, először mindig az orrtorpedóival küld végzet-fenyegetést!
Általában egyszerre kettőt lő ki a célra, de van, hogy négyet
És ezzel van, hogy letudja a támadást, szétterítve a véget…

***
A szörny fáradhatatlanul rótta-ette továbbra is a mérföldeket,
A vezérlőtermet telerakták kezelőkkel, beraktak műszereket…
Középen ágaskodott a periszkóp, amely hidraulikusan működött,
Szemlencséjén vastag gumipárna, oldalt lévő behajtható karok között.

A „tágas” térben a kapitány és csak az első tisztje tartózkodott,
De most a jobb oldali nyílásban, a hang lokátoros bekukkantott:
- Kapitány úr! Hajócsavar zaja, tizenöt fokon! – jelentette.
- Periszkóp föl! – Csattant a parancsnok azonnali rendelkezése.
*
Csupa óvatosság!
Naszád, csupa lopakodás!
Csupa vad, cselvetés…
***

Az amerikai Brookman hajó mérnök tovább is mesélt
A lelkes hallgatóságának… a német naszádokról regélt.
A németek hajóiparának, sem ereje, sem ideje nincs már rá,
Hogy új U-boot típust -modernebbet- fejlesszen, bár a helyzet kívánná…

***
A szörnyben a parancsnok nem vette le a szemét a gumipárnáról,
Miközben csak úgy rámordult az első tisztre: - Mit tud már a hajóról?
- Megtaláltam, ez a Yucatan teherhajó… mexikói, semleges!
- A hajó lehet, de a rakománya? Egyes, kettes cső… elsődleges!

Az orrtérben, hozzáértő, nagyon is szakavatott kezek a munkára mozdultak,
A mennyezeti futócsigák emelték a terhüket, tartó láncok csikordultak.

A matrózok, utolsó ellenőrzést tartottak,
Élesíttették a szerelt pillanatgyújtókat,
És betöltötték a szabad csőtorkolatokat…

Nehéz, vízmentesen záródó ajtók, már kinyílottak,
A külső záró fedelek, a csővégeken… nyílottak.
A bugyborékoló tengervíz… csöveket, árasztottak!

-Egyes, kettes cső kész! Fő gépész jelentett, közben a szeme csillogott…
A monstrum gyorsan közeledő vérszagot érzett, felvillanyozódott!
Idegpályái felspanolódtak, azokon finom borzongás végigfutott…
***

Brookmant a népes hallgatósága, ideges, feszült figyelemmel hallgatta,
Ő meg, hogy negyvennégy fő, hogyan is teljesít szolgálatot, részletesen mondta.
Hozzátette, hiába ezen matrózok kiképzettsége,
A sikerük a torpedóktól függ, milyen a működése…

Új és jobb minőségű torpedók kellenének nekik,
De az ipar nem képes… így marad ez a régi nekik.
Kimondta, hogy ez micsoda felelőtlenség! Négy torpedó az egy célra!
Mikor a céljárművet egy is elpusztítja, akkora a rombolása!
Mindenki tudja a német torpedók fölöttébb megbízhatatlanok,
Jó, ha minden harmadik működik, csak ennyi, amik rendben robbanók…

***
A szörnyeteg észrevétlenül lopakodott a kiszemelt áldozatához.
Támadást a víz alól indított, de ragaszkodott a pozíciójához…

Ez a manőver, nagy ügyességet igényelt, irányba kellett állni,
Mert a torpedóvető csöveken, nem lehetett semmit állítani…
Gyakorlatilag az egész hajótesttel beállva kellett célozni.

A torpedó becsapódási szöge, minél inkább közelítette a kilencven fokot,
Annál nagyobb volt a valószínűsége, eléri tökéletes, végzetes találatot.
A kapitány határozott parancsszavakkal állíttatta tökéletes irányba hajót.
***

Tudja Mr. Brookman, jó azt hallani,
Hogy naszádnak is vannak hibái!

- Kár, hogy itt ennek nincs jelentősége, mert itt a Csendes-óceánon,
A japánok úszkálnak, rájuk kell gondolnunk, bár, nagyon félnivalón.
- Tudomásom szerint Mexikó még mostan, semleges, nem kötelezte el magát,
Így a japánoknak is, - a genfi egyezmény szerint- kímélni kell a hajóját!

Vészjósló, ahogy kiáltás hallatszott! – Periszkóp a vízen! Orr iránytól jobbra!
Mindenki odarohant a korláthoz és némán rámeredtek az óceánra…
Az amerikai mérnökön is megdöbbenés látszott! Bámult a hullámokba…

Brookman elkérte a kapitánytól egy kicsit a távcsövét,
Hosszasan kémlelte a vizet, majd kimondta a véleményét:

A víz alatt egy német tengeralattjáró lapul,
Itt van már a közelünkbe, les ránk... több mint konokul…
Szándéka felől kétség? Egyféleképpen alakul…

- Őrültség! – válaszolt a kapitány, - honnan a pokolból veszi ezt?
- Évekig dolgoztam a gyárban, ez német periszkóp, látom már ezt.
- Képtelenség akkor is! Németek itt? Elhiszi itt valaki ezt?

Közben a periszkóp mozgása szemlátomást és teljesen lelassult,
Alig borzolta a vizet, várta a gőzöst, orra, arra irányult…
A periszkóp tükörlencséje oly' hidegen csillogott,
Szemmel láthatóan, halálos fenyegetést sugárzott…

***
Az U-155 mélységjárón, Heinrich von Topp kapitány dirigált,
Fölöttébb óvatos, és tapasztalt parancsnok hírében állt.
***

A Yucatan fedélzetén nagyon ideges, felbolydult lett hangulat,
- Ricardo, szólt a kapitány az első tisztnek és utasítást adott,
Rádión azonnal kérjen segítséget! – A hajónk támadás alatt!

- Csináljunk már valamit, mert reklamálnak az utasok!
De a kapitány nyugodt volt, nincsenek itt kényes dolgok,
Hazám semleges… a szállítmányok nem hadianyagok…

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével. – „k. h.” = Keleti hosszúság

...

Elszállt a nyár, elfutottál,
Elmentél és jól elhagytál.
Éppen fölém hajol az ősz,
Széllel… süvít, nyarat lefőz.

Én csak vágytam… süssön rám a nap.
De fénye, min jött… tükördarab.
Árnyékom is becsapott,
Mindig csak mögöttem volt.

Fáj nekem, nagyon fáj, végzetem,
Hogy nyáron hideget éreztem…
Majdnem mind a hatvanháromszor?
Életemben, bizony jó párszor.

Vágytam pedig élet melegségére…
Arra, hogy jól süssön rám a nap, végre,
Legyen boldog… úgy minden másnap,
De csak hamisan sütött rám… nap. .

A karmámban nincs ilyen.
Mi benne van, semmilyen!
Napsütötte élet… vágyálmom,
A ború alatt csak kínlódom.

Elszállt a nyár, elfutottál,
Elmentél és jól elhagytál,
Magad mögött borút hagytál,
Úgy tűnik, hogy nem is voltál…

Vecsés, 2011. szeptember 12. – Kustra Ferenc József

...

Szétszakítanám
Csiricsáré
Gyászruhám…
Ki meglátja…
Bolondnak tartana.

Zúgó áradat, vágyam,
Rád nézek, fölmegy lázam!
*

Régen vágyok domboldaladra,
Boldogan feküdnék hasadra.
Élveznénk,
Kéjelegnénk,
Testelegnénk…

Virágillatban porig égve,
Testileg, lázasan-égve.
*

Jöjj egyszer édes,
Nem lesz negédes,
De fölséges.

Kutadból itatva…
Vágyad csúcsa?
Kuszált-vágyó,
Imádó!

Vecsés, 2019. április 26. – Kustra Ferenc – íródott: Erotikus jellegű Septolet csokorban
A Septolet 7 sorban; 14 szóból állhat! A sorokat két versszakra kell választani egy üres sorral (bármelyik két sor között). Valamilyen rímfajtának lennie kell és az írásjelekkel együtt a használata kötelező!

...