Szerelmi vágyódás…

Hangsúlyos emlékek, kissé félénkek,
De, vágyok rád, gyertek elő emlékek!
Egyszer már ölelhettelek, ezt kéne tökéletesítenem,
Feledni ölelésedet nem tudom, ez nekem biz' nem tisztem…

(anaforás, belső rímes, önrímes)
Vágyok a közeledbe, mert így bizony, milyen ez az élet?
Vágyok a közeledbe, hátha jutna még egy boldog élet?

(Bokorrímes)
Múlt elő híva, rád zúdítottam minden szeretetemet,
Időlovag vagyok, hozzád vágtattam borzoltam génemet…
Érezted milyen finom volt? Ölelkeztünk, adtam szerelmet.

Vecsés, 2020. szeptember 16. – Kustra Ferenc József

...

Itt az idő, lassan elfogyva, délibáb-semmivé leszek,
Pedig én igyekeztem ó, tested segítsen, rajtad legyek…
De, Te megint nem vagy kéz-közelben,
Nem vagy ölelés-vetélkedésben…
Szívem pedig hevült, csókodra szomjas,
De, nem vagy itt, pedig lelkem… jer, nógass.

(Senrjú)
Mi legyen ebbe
A cudaros helyzetbe?
Ez már őrület.
*
Nagyon is vágylak,
Jó lenne rajtad lenni.
Nagyon szeretném.
*
Sors mért ellenség,
Mért’ hitszegő az élet?
Jót nem érem meg?
*

(Septolet)
Vágylak,
Imádlak,
Élveznélek,
Kényeztetnélek.

Élet, miért genyó,
Nem jó a jó?
Minden tárgytalanul porhanyó?
*

Gyere, örvendeztess, lény az enyém,
Boldogságot kérlek, ültesd belém.
Téged beterít ‘ne életzeném.

Vecsés, 2019. október 26. –Kustra Ferenc József– írtam: erotikus jellegű esdésben…

...

Meditálás a szerelemről…

Fiatalon te lány voltál vagy fiú, mindegy most már… édes,
Ha, egyszer te voltál a tántoríthatatlan hősszerelmes…
Elsodort az érzés, kiélvezted minden pillanatát,
Ha megláttad, máris érezted a torkod szorítását…

Legfontosabb volt, hogy a kebled duzzadt a jó érzéstől,
Közben meg nem tudtad, eltávolodtál a józan-észtől…

Évek, azonban nem állnak meg, elszaladnak,
Emberek és a világ mind-mind megváltoznak…

Ha szerelmes típus vagy, akkor a szerelem tovább él,
És a lelkedben, a sok-sok régi emlék… tovább mesél!
Megöregedtél, talán már párod sincs…
De benned van a szerelem, még nagy kincs…
Igazad is van, nehogy lemondj róla,
Még ha, már nem is ülsz Te… többet lóra.

Ki tudja, hogy még öregen is, nem ér-e utol a szerelem,
Mert, ha mégis, akkor lesz boldog öregséged… nagyon végtelen…
Test öregszik, de szerelmes lélek, tovább feszíti a kebled,
Este, ha egyedül lefekszel, úgyis rád tőr a sok emléked…

Az évek, nem állnak meg, nem is várnak rád, messzire szaladnak,
Benned az érzés még fiatalos, ne látsszál vigasztalannak…

Vecsés, 2015. február 2. - Kustra Ferenc József

...

…az élet vonatán…

Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.

A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…

Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…

Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.

Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.

Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!

Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.

Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…

Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…

Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…

Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…

Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!

Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…

Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.

...

…az élet tengerén…

Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…

Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?

Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…

Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?

Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…

Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…

Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!

Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.

Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…

Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…

Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.

Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!

A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…

Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…

Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?

Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…

Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?

Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...

Hajnali ködpárában sejtelmes az erdő,
Dzsinnek alakja jaj, csak úgy, de nagyon megnő…
Hajnali ködpárában sejtelmes az erdő.

A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje,
Madarak is élednek -sok a dolguk ma- ideje…
A Holdnak éppen most ért véget a munkaideje.

Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját,
És aközben mind meg találtuk erdőnek harmatát…
Mi meg mentünk fölfedezni az erdő mai napját.

Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,
A nyíló bokrok ruhánknak adják át a nedvet, más nincsen…
Annyira vizes volt minden, hogy száraz ruha rajtunk nincsen,

Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak,
Muti, hogy élnek, újra itt vannak, zengik a kezdődő mának…
Erdei csend sem él már, a madarak kipihenten nótáznak.

Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat,
Látjuk a Hold is megy haza… mi is választjuk ezen utat.
Már a cipőmbe folyt bele a vízzé vált elég hűs harmat.

Vecsés, 2024. október 1. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...