Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...

Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Túl a megszámlált es?cseppeken
bizonyosság volt minden, ami jött.
A viharban faharangszerüen
szólt a dörgés manzardtet?nk fölött,

s a felh?s napot szétszórták a padlón
a tükrök, szélben sírt a burkolat.
Nekifeszültél, hogy - héját a kagyló -
védelmezd a falat.

Valaha barna tölgyleveleket
tépkedtünk, száraz fák telén, kakas
szólt valahol, a fejsze hangja meg
a csapás mögött picit lemaradt.

Láttunk, csönd évadján, hogy odalenn
borzong a borzas inda, a rózsaág
a tüskéig piroslik s, élesen,
a hó fölé feszült vadászkutyát.

...

Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...

Teste nem oly fehér, mint az
anemóna-szirmok, nem is oly sima - és
nem olyan távoli. Teste
vadmurok-föld mely a földet
er?vel vette be; a f?
nem növi be.
A fehérség itt szóba se jön,
fehér, mint lehet, bíbor anyajeggyel,
mindegyik virág közepén.
Mindegyik virág arasznyi
fehérség. Bárhová
teszi kezét, parányi
bíbor pecsétre lel. Minden íze
az érintést?l virág lesz,
mellyel létének rostjai
sorra tusáznak, halálukig,
míg az egész mez?ség fehér
vágy lesz, üres, egyetlen hajtás,
csomó, buja virágfürt,
kegyes óhaj újdonsült fehérségre -
vagy semmi.

...