Hosszú lenne az én tirádám,
Ha minden búmat fölsorolnám…
Valóság is kicifráz engem,
Unom, hogy lét froclizik velem…

Kérek türelmet,
könnyek között is születhet,
remény, öröm, új kezdet.
*

Életemben nem létezik jó kellem.
Életemet ellenségnek tekintem.
Olykor hiszem Istent, de ő nincs velem…
Éltem nem hagytam… kellene kezdenem?

Az életben,
nincsen véletlen,
benned élő fény, remény a sötétben.
*

Köröttem szép a havas táj, bele bájolgok,
Negatív rezgéseitől nagyon viszolygok.
Fájó az élet, lehet, hogy el kéne tűnnöm?
Jelen komfortzónámból át kén’ lényegülnöm?

Veled van az Isten!
Lélek alszik télen,
hogy tavasszal újjászülessen!
*

Sorskönyvemben mindenestől írva, benne vagyok,
A baj azonban, hogy nem tehetem mit akarok.

Adott a sorsod,
de te választod,
rabja vagy, vagy formálod.
*

Hiába benne mindenem, vannak összeragadta lapok, de végén van lényegem…
Lapozni már nem lehet, a vég megérkezett rozsdállt kaszával, majdan suhint egyet.

Múltad könyve zárt,
lelked ír még csodát,
túléled a suhintást.

Vecsés, 2025. április 5. – Siófok. 2025. május 3. Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában. A páros versszakokat szerző-, és poétatársam Gránicz Éva írta!

...

(LIMERIK csokor)
Én biz’ úgy szeretlek még, Margó!
Emlékszel, kirúgtál… Ez volt jó?
De nem feledhetlek,
Úgy csinálva élek…
Adnék egy nagy ágyat, ha az jó.

Ne hidd, hogy szívem még érted fáj!
A múlt csak egy régi, színes báj.
Az emlékek szállnak,
Vissza sosem járnak.
Ágyad egyedül tiéd... nem fáj.

Semmit nem tettem, Te ellened,
De utat szakítottad… élted?
Sorsban együtt veled,
Tetted… az eleged.
Te voltál mindenem, átélted?

Én nem akartam így... de féltél.
Élet sodort, mentem – nem jöttél.
Vártalak sokáig,
Nem jött válasz máig.
Elfogyott a remény, s Te néztél.

Idő torzít, eb tovább ugat…
Sors olyan, hogy nem mutat utat…
Vágyam tovább pezseg,
Hevem, még hentereg…
Boldoggá tennélek, az… utad!

Őrülten… szerettelek, kérlek!
Messze sodortak hideg éjek.
Távol vagy, én vártam,
De elhalt a vágyam...
Most is fáj... valahogy túl élek.

Vecsés, 2022. november 22. – Siófok, 2025. március 29. -Kustra Ferenc József– írtuk; romantikus LIMERIK csokorban - a páratlanokat én. [Joachim Ringelnatz (1883–1934) ’Én úgy szeretlek már’ c. verse, kétszerzős átirataként. Fordította: Mucsi Antal-Tóni műfordító] A párosok; szerző-, és poétatársam Gránicz Éva munkája.

...

Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.

Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…

Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!

Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.

A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagy zenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.

Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.

Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…

Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...

Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.

Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.

Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom.
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…

Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!

Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, víkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.

Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.

Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…

20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…

Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…

Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.

Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előre gondolni is, volt nagyon ingatag.

Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!

Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…

Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.

Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!

Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…

Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...

Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.

Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!

Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.

Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.

Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!

Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.

Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.

Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.

Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza

Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!

Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom én ezt a harcteret.

Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.

Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.

Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.

Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.

Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.

Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.

Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?

Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?

Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!

Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.

Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?

Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…

Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

Írásba adott hétköznapi pszichológia: hogyan tovább…?

A saját káoszom, örvénylik, mint egy vödör víz,
Próbálok magamon nevetni, de ez nem egy kvíz…
A saját káoszom, örvénylik, mint egy vödör víz…

Káosz az életem, amit főztem ehetem,
Kínos helyzet, nincs nevethetnékem.

Csend.
Nevet
A káosz.
Kínos érzés.
Én nem mosolygok.

Én nem mosolygok.
Kínos érzés.
A káosz
Nevet.
Csend.
*

A káoszomat egy örvénynek kellene szétfolyva egyben tartani,
De örvényemet, a rend káosza akarja kiegyenesíteni.

Káoszom rendre szeretném utasítani... lehetetlen,
Rendem káoszba hever, életem értelmetlen.

Nincs
Élet.
Rendem sincs,
Reményem sincs.
Vesszek nyugodtan.

Vesszek nyugodtan.
Reményem sincs,
Rendem sincs.
Élet
Nincs.
*

A rend is káosz, annak, ki ezt nem-igen kedveli,
És lehet, hogy kínjában a vizet magára önti.

Káoszos rendem terhét nehezen viselem,
Főztömet nem lesz könnyű megemésztenem

Csak
Káosz
Ami van.
Megülte már
Gyomromat régen

Gyomromat régen
Megülte már…
Ami van
Káosz
Csak
*

Már véglegesen ki kellene simítani életemet,
Már ráncosra vasaltam az egész rongyos-szakadt létemet…
Már véglegesen ki kellene simítani életemet.

Végső ideje rendbe szedni viharverte életem,
Hátra maradt időm... békében élhessem.

Most.
Sima
Mindenem,
Megteszem már
Életemmel is

Életemmel is
Megteszem már.
Mindenem
Sima
Most.
*

Árokparton kidobtam már minden fékemet…
Szédülve élem örvény-káosz életemet…
Árokparton kidobtam már minden fékemet.

Vecsés, 2018. február 7. – Szabadka, 2018. március 26. – Mórahalom, 2018. június 10. - Kustra Ferenc – a verset és a 3 soros-zárttükrös –öket én írtam, a 10 szavasokat Jurisin Szőke Margit (a 10 szavasok címe: ”Káosz az életem”). A tükör apevákat írta: Farkas Tekla.

...